Ismétlődő naplójegyzetek

Ezek a továbbiakban sem fognak teljesen háttérbe szorulni, inkább csak bővülnek az új tevékenységi körrel, a naplóírással. Hamarosan kiderült: nem csak amiatt hívott fel, hogy ezt közölje velem, hanem főként azért, hogy véleményt mondjak tollforgató próbálkozásairól. Vannak emberek, akik számára a véleményezés az egyik legegyszerűbb feladat, ha a személyes meglátásaikat kell elmondaniuk. Mások úgy tartják, hogy egy megírt szövegről véleményt mondani felelősség, hiszen a szöveg íróját — ha komolyan veszi — bátoríthatja vagy elhallgattathatja. Elmondtam neki, hogy a napló minden írói műfaj közül a legkülönlegesebb, hiszen a naplóíró az elkészült munka szereplője is, és ahogy gyűlnek a feljegyzések, a leírt történet nem mindig azonos a valósággal, a naplóíró életének eseményei teljesen más megközelítésbe kerülnek.

Néhány nap múlva újra csengett a telefon.

— Úgy érzem, jól indultam a naplóírással — szólalt meg remegő hangon az ismerősöm —, de az ötödik napon, amikor újraolvastam az addig írtakat, azt vettem észre, hogy mindennap szinte ugyanazokat a dolgokat írtam le, mert mindennap ugyanaz történik velem. Hogy lesz ebből napló? — kérdezte. — Be kell valljam, hogy amíg nem olvastam újra a naplójegyzeteimet, nem is gondoltam arra, hogy ennyire egyhangúvá vált az életem.

Szöget ütöttek a fejembe az elmondottak. Én is naponta ugyanazokkal a problémákkal küzdök, rám is egyfajta befelé fordulás jellemző, amikor látom a televízióban, a hírportálokon, a közösségi oldalakon, néha az utcán, hogy ebben az embert próbáló időszakban sem a megoldásokat keresik az emberek, sőt, növekednek az ellentétek. Változatlanul ütköznek a magán- és a közösségi, a társadalmi és az üzleti, a politikai érdekek… Most is azt tapasztaljuk — annak ellenére, hogy lényegesen különbözünk egymástól —, hogy nem a megoldások irányába haladunk, hanem kizárólag a saját érdekeinknek megfelelően másoktól várjuk a megoldásokat a legszűkebb környezetünkben is. Pedig az lenne a közös feladatunk, hogy elfogadjuk egymást, és ha ez megtörténne, talán rádöbbennénk, hogy a sokféleségünk titka az, hogy ki tudjuk egészíteni egymást.

Szükség van ma napló írására, de nem olyanéra, melyben felsoroljuk, hogy a nap különböző időszakaiban mivel töltöttük az időt, hiszen a legtöbb ember pótcselekvésekkel tölti az ideje nagy részét, amikre egy idő után ő maga sem kíváncsi. Azt kellene minél többen leírják, hogy milyen lelkiállapotban élik meg ezeket a napokat, amikor minden hír arról szól, hogy akkor, amikor a legjobb szakemberek irányítására lenne szükség, politikusok viaskodnak egymással, bírálják egymást, és mindent rossznak tartanak, amit a másik fél csinál. Le kellene írni, milyen hatással van az emberre a bezártság, mi okozza a befelé fordulást… Kezdetben mindenkinek voltak tervei, hogy mire fogja használni a nyakába zúduló szabadidőt, egy idő után pedig meg kellett győződni arról, hogy a szabadidő észszerű kihasználásához nem elég csupán a lehetőség, kell valami indíttatás is, mert sohasem azért teszünk valamit, mert van rá időnk, hanem azért, mert elhatároztuk, hogy azt akarjuk tenni. Két szélsőséggel találkoznak az emberek ezekben a napokban: az egyik, amikor valamelyik családtag elszakadt tőlünk (például az országhatáron túlra), és őt várjuk haza; a másik, amikor be vagyunk zárva egy térbe, és nem tudunk örülni annak, hogy együtt lehetünk, nem tudunk mit kezdeni egymással.

A következő telefonbeszélgetésen hosszan soroltam ismerősömnek, hogy mi a karanténnapló-írás lényege, és figyelmeztettem: bármit leírhat őszintén, mert úgyis csak ő olvassa. Nagyon kevesen vannak, akik közösségi oldalakon megosztják a lelki és érzelmi életükben zajló valós gondolataikat. Tudni kell azt is, hogy a naplóírás mindig közelebb áll a valósághoz, mint a visszaemlékezés, mert a visszaemlékezést megelőzheti egy átértékelés, egy megbékélés, ami a látásmódot is megváltoztathatja. És ami a legfontosabb: sohasem másoktól kell várni a megoldásokat, hanem magunkban kell elkezdeni a változást.

Elek György