Isten veled, „Pisze” — búcsú Telegdi Józseftől

Aki ismerte Telegdi Jóskát, az tudta, tudja, hogy ő maga egy „intézmény” volt. Nem csak jó játékos, sportvezető, intéző, játékos megfigyelő, szertáros, lobbista, harcos. Ő volt a nagybetűs SPORTEMBER. Szív-lélek játékos, kapus volt (még láttam őt játszani is), soha nem a legjobb, hanem a legszerethetőbb, „égett” a pályán. Nem a nagyképű sportvezetők jelképe, hanem a mindenki által szeretett hétköznapi eminenciás volt. Nem „bizniszelt” a tehetségekkel, hanem kereste, támogatta őket. A pótolhatatlan intéző, szertáros, lobbista jelképe is volt. Én nem ismerek olyan embert, aki irigy lett volna rá, aki egy rossz szót is mondott volna vele kapcsolatban. Mindenkin és mindenkinek mindig segített. Ha egy szóval lehetne kifejezni a tevékenységét, a legnagyobb harcos volt. Soha semmit nem adott fel, amikor a szeretett sportjáról, a fociról volt szó. Kijárt, elintézett mindent, vitázott, könyörgött, ha kellett, odacsapott az asztalra (láttam), majd nevetett az oly ismerős rekedtes hangján, aztán megbocsátott mindenkinek. 

Nem lehetett rá soha megharagudni. Volt egy adottsága. Kissé szókincshiányos és pontatlan volt a román nyelvtudása. Soha senki nem rótta fel neki vagy szólta meg miatta. Sok humoros történet keringett a nyelvtudományáról. Ott voltam egy asztaltársaságban hajdanán, amikor egy olténiai származású játékosnak azt mondta a vita hevében: ha te olyan gyorsan tudsz beszélni olténiaiul, mint én magyarul, a te kedvedért megtanulok tökéletesen románul. Nagy röhögés volt, mert mindenki tudta: nála gyorsabban beszélni nem tudott senki, még egy olténiai sem…

Imádta a focit, mindene volt a labdarúgás meg a Fradi. Amikor pár éve szerveztem az Olimpia – Fradi öregfiú/találkozót, csak ezért a mérkőzésért eljött Szatmárra. Ott, a mérkőzés utáni vacsorán, a sok „sztárfutballista” között is szinte mindenki a kegyeit kereste. Állta a sarat. A szatmári foci és a Fradi volt a két szerelme. Az egyiket az esze, a másikat a szíve táplálta.  Amikor áttelepült Magyarországra, egy óriási űr maradt utána. Akik féltették a szatmári focit, jogosan mondták, hogy elment a szatmári labdarúgás lelkiismerete. Új „hazájában” is szerették, tisztelték, becsülték, itt is sokat tett a csepel-szigeti fociért. Érdekmentesen a vérében volt a foci szeretete. Most is elment… immár mindörökké. Remélem, sokan, sokat tanultak tőle, mert nem tudok róla, hogy írt volna emlékiratokat. Amit tudott, azt nem tanítják sehol, semmilyen egyetemen, az benne van az ember szívében, lelkében, szürkeállományában, születésétől. 
Nem tudlak, nem tudunk soha elfelejteni, Jóska. Hangod, személyiséged örökké velünk marad, tetteid pedig mindörökké be lesznek vésve a szatmári labdarúgás aranykönyvébe. 

Szevasz, immár „csak volt” jó öreg barátom, Pisze! Isten nyugosztaljon!  Aztán onnan fentről „intézd el”, légy szíves, hogy legyen újra nagy a szatmári foci és bajnok a Fradi! Köszi!

Kiss Zoltán Sándor