Kezünkben a sorsunk?

Állunk az „egyre fokozódó belpolitikai helyzet” (pontosabban: káosz) kellős közepén és lassan már azt sem tudjuk, amit szemünkkel látunk, bőrünkön tapasztalunk. Szédülünk a zengzetes féligazságok és átejtések tömkelegétől, undorral és rettegve figyeljük a „húsos fazekak” közelében dúló harc övön aluli ütéseit, a minden szabályt röhögve felrúgó „győztesek” vérgőzös diadalát. És várjuk — remegő kézzel kapaszkodva a „be nem avatkozni” aranyszabályának vékony kötelébe — hogy átvonuljon fölöttünk a vihar. Lehetőleg — valami igazán nem is remélt csoda folytán? — úgy, hogy nekünk minél kevesebb kárt okozzon.

Közben, talán hogy bénult tehetetlenségünket leplezzük, tele szájjal vitatkozunk a semmin. Lehurrogjuk a mindenkori vészmadarakat, akik ördög képében az egykori „zsidótörvények” ezúttal magyarokra vonatkozó változatait festik képzeletünk falára. Merthogy ma már „nem olyan idők járnak”, meg „az Európai Unió el sem tűrné” az efféle „túlkapásokat”. Hm… Még inkább azoknak a keveseknek halk hangját, akiknek van pofája közös felelősséget emlegetni. Olyan állítások közepette, hogy „minden népnek olyanok a vezetői, amilyeneket megérdemel”. Sőt: a jelenlegi helyzet nem alakult volna ki, hogyha érdekeinket képviselni hivatott, általunk törvényesen választott honatyáink idejében tesznek ellene. Elvégre tudniuk kellett (bármennyire lefoglalta is őket saját pecsenyéjüknek a mindenkori hatalom tüze mellett való sütögetése) hogy a napraforgó–taktika még a mi tájainkon sem jelent biztos kibúvót minden tettük következménye alól… S hogy legalább most hagyni kéne szóhoz jutni azokat, akik tudni vélik, hogyan tovább. Hátha előkerül valahonnan egy–két épkézláb ötlet.

Például úgy, hogy a többségi, illetve kisebbségi nacionalizmus ostoba és mocskos játékai helyett a barikádok mindkét oldalán elkezdenénk országban, népben, közös érdekekben gondolkodni.

Báthory Éva