Kik nyerték meg a foci Eb-t?
A tornagyőztes francia válogatott többségének nevei ugyanis Afrika ősi földjére emlékeztettek. Úgyhogy epés megjegyzés lehetett, miszerint nem a franciák nyertek focivébét, hanem a fekete kontinensen gyarmatosított egykori francia kolóniákon élők leszármazottai. A napóleoni dicsőséget és a trianoni szégyent követő túlbuzgó területszerzési becsvágy száz év távlatában éppen a foci területén hozta meg a maga sajátos eredményét.
Hasonlóképpen ügyefogyottnak tűnő kérdés: kik nyerték meg a foci Eb-t? Főleg múlt időt használva akkor, amikor még a csoportkörökön sem jutott túl a megmérettetés. Mégis felteszem a kérdést. Hiszen jelenleg Európa legnézettebb és legmediatizáltabb sportesemény-sorozata keretében már lejátszottak két telt házas meccset a nemrég szépen felújított budapesti Puskás Arénában. Egész Európa focidrukkerei, sőt, még talán a kontinensen túliak is csodálattal, netán irigykedve tekintettek a magyar főváros felé. No nem a szemet és lelket gyönyörködtető beruházás okán, hanem tízezer szurkoló impozáns utcai menetelése és az azt követő, egész stadiont betöltő szurkolás láttán, a több mint ötvenezer torokból felzúduló Himnusz eléneklése és a fantasztikus gólöröm hallatán. A labdarúgó Európa-bajnokságnak otthont adó többi stadionban ugyanis a teljes kapacitásnak negyedét, harmadát, legfeljebb felét töltik be. Pedig a járványügyi megszorítások közepette ott is összegyűlhetett volna egy védettségi igazolványát, határon túli oltakozását igazoló egész stadionnyi sárga szalagos tömeg.
Miközben a fogyasztói társadalom érájában Ronaldo vagy Mbappé „piaci ára” külön-külön többet ér az egész magyar válogatottnál, amelyiknek a legjobbja, Szoboszlai sérülés miatt nem játszhatott, a magyar bravúr annál értékesebb. Ráadásul annyi világbajnok gyűrűjében a nap játékosát úgy hívják, hogy Kleinheisler László, aki nem a Barcelonában játszik, csupán az egykori határon belüli, emberöltönyi idővel ezelőtt szerb golyózápor alá vett Eszéken. Nemcsak az Európa-bajnoknak, hanem ezúttal a világbajnoknak is egyenrangú ellenfelei voltunk. Pedig nekünk csak icipici gyarmat jutott valahol Kínában, mielőtt a Nagy- Trianon-palotába kényszerítettek volna. Meg annak a reménye, hogy időnként Dávid legyőzheti Góliátot. Ezerkilencszázötvenhatban vagy éppenséggel kétezerhuszonegyben. Politikában vagy fociban.
Ma már semmi sincs politikai befolyásoltság nélkül. Miközben Macron és Merkel aggodalmát fejezte ki Orbán Viktor legújabb különcködése miatt, a magyar miniszterelnök és államelnök ötvenötezred-magukkal élőben szurkoltak választópolgáraik „Hajrá, magyarok!” hangorkánja közepette. A focirajongó Orbán kormányának sportpolitikája a román tudósítókban is csodálatot váltott ki, egyikük reményteljes bizakodását fejezte ki a román kormány magyar sportminiszterének potenciális magyarországi lobbija miatt.
„Tanulhatunk tőlük” — az erdélyi magyarok számára ez volt a legnagyobb elégtétel. Miközben a román lapok a pesti szurkolók példamutató buzdítását is agyondicsérték. Ha azonban értettek volna magyarul, akkor felfigyelhettek volna arra, hogy a piros-fehér-zöld focirajongók Trianon-komplexusa is megszólalt — mindenféle térkép nélkül, amivel az Eb-n az ukránok promoválták saját nacionalizmusukat —, amikor Magyarország és Erdély összetartozásának a jegyében rázendítettek a megelőző franciaországi Eb slágerdalának az eredeti változatára, aminek az adaptációja: „Hajdúszoboszló, Hajdúszoboszló, lesz még Oslo Hajdúszoboszló!” Vagy színes füstfelhők, fények és ütemes skandálások közepette arra, hogy „Hej, hej, hej, Magyarország nagy ország!”
A sikeres sporteredmények mindig önbizalmat adnak az egész nemzetnek, a sportsikerek a nemzet örökkévaló értékei. A „magyar az, akinek fáj Trianon” mondást a nemzeti összetartozás jegyében felválthatja a „magyar az, aki lélekből szurkol a nemzeti tizenegyért”. Az Aranycsapat öröksége, a mai sztárokkal minimum egyenrangú Puskás Ferenc szellemisége, a róla elnevezett egykori Népstadion eredménytől független győzelmi hangulata együttesen hungarikumnak számítanak.
Kimondatlanul is a világörökség részei. Azt azonban igenis ki kell mondani: a szépen felújított, 2019 végén átadott Puskás Arénában játszották le az első két — nemsokára harmadik — telt házas focimeccset a világjárvány miatt 2020 márciusában beállt korlátozások után. És miközben hónapokkal ezelőtt üres lelátók előtt kétcsapatnyi játékos térdelt saját maga vagy még inkább mások rasszizmus elleni kiállását jelképezve, Budapesten „Ég és Föld között repült” a csapattal ötvenötezer lélek. Nos, kik győztek?
Az erdélyi magyar fociszurkolók számára kiemelt kárpótlást jelentett, hogy az M4-es csatorna máskor elsötétülő képernyője „megszólalt”. Magyarul. Aki viszont közel két éve megváltott jegyével és oltási igazolványával jelen lehetett a telt házas stadionban, annak kétszeresen felejthetetlen nap június tizenhatodika és tizenkilencedike. És bár a csoda állítólag egy napig tart, egyetlen nap része lehet az örökkévalóságnak.
A szép számban élő rosszakarók nem csak a telt ház és a feltüzelt nemzeti érzések ellen tiltakoznak, hanem azt is igyekeznek belénk sulykolni, hogy délibábot kergetünk. Hogy csak öngólt lövünk magunknak úgy a Puskás Arénában, mint a magyar országgyűlésben. Pedig már lőttünk szabályos gólt és éppúgy egekbe repítő lesgólt is, de öngólt csak a németek és a portugálok szereztek a csoportunkban. Utóbbiak kettőt is, így hát a több lőtt gól mégsem vezetett győzelemhez. A mi döntetlenünk azonban felért egy hatalmas győzelemmel. Sőt, a történelem során szétszabdalt országú, pápacsináló és magyarbarát lengyel nép nemzeti tizenegyének a döntetlenje is győzelem számunkra, a Báthory-emlékévben kimondottan.
Magyarország megnyerte a foci Eb-t! Nem a magyar nemzeti tizenegy, az a csodák csodájának a csodája lenne, hanem Magyarország. A lakosság magas fokú beoltottságáért vívott küzdelem — még az Unió politikájának ellenében is — megalapozta a csodálatra méltó telt házas meccs és szurkolás lehetőségét. Állítólag az UEFA azt fontolgatja, vagy legalábbis cikkeztek róla, hogy — saját érdekeiért, mindenféle fenntartást félretéve — jobb lenne az elődöntőket és a döntőt a hatvanhétezres, telt házas Puskás Arénában megrendezni a félig üres, kilencvenezres Wembley stadion helyett. Ami számunkra nemcsak a sportpolitika, hanem a foci nyelvén is elképzelhetetlen siker lenne. Hiszen közel hetven esztendeje a Wembley-ben hat-háromra vertük az angolokat, a Puskás Aréna elődjében, a Népstadionban pedig hét-egyre a visszavágón. Most pedig Eb-döntő házigazdája lenni?!
Szép volt, fiúk! Szép volt, Magyarország!
Dr. Ábrám Zoltán
