Könyv, toll, tinta, ceruza…

Ha Móra, Gárdonyi vagy Tamási Áron visszaemlékezéseit, írásait olvassuk, talán még meg is könnyezzük azokat az időket, amikor nem volt egyszerű dolog a gyermek iskolába való beíratása. Nem volt pénz tandíjra, s ha arra mégis összekuporgatták, könyvekre már nem futotta. Nem volt pénz ruhára, cipőre, a kis csizmát felváltva hordták télen a testvérek. Összehasonlíthatatlanul más időket élünk, de a szeptember ma is egyet jelent az iskolakezdés izgalmával, a csengőszóval, az iskolába igyekező, csillogó szemű gyermekekkel. Odébb még ugyan a szeptember, a régi gond mégis új alakot ölt, s idő előtt beköltözik a szülők gondolatába. Mikor kell a gyereket beíratni az iskolába? (Jaj, csak le ne késsem a határidőt!) Hogy kell beíratni a gyereket az iskolába? (Bezzeg könnyű volt régen! Most akinek nincs e-mail címe, az nem is létezik?!) Melyik iskolába írassam a gyermekemet? Az esetek többségében hosszú időre biztosít fontolgatni valót, okoz fejfájást a szülőknek ez a kérdés. Az „oda, ahol érvényesülni fog…” típusú gondolkodást már-már el is felejtettem volna, de rá kellett jönnöm, hogy köszöni szépen, még mindig VAN. Sajnos! Pedig a gyermeknek semmire sem lenne nagyobb szüksége, mint arra, hogy értsék, megértsék őt, s ő is értse és megértse mindazt, ami körülötte történik. „Oda, ahova én is jártam!” — lehet, hogy tökéletes az ilyen választás, de érdemes elgondolkozni azon, hogy a gyermekem nem én vagyok, ő egy teljesen más személyiség, aki talán hasonlít rám, de egyáltalán nem biztos, hogy az igényei, elvárásai, hajlama vagy képességei ugyanazok. „Oda, ahol nagyok és szépek a termek? Oda, ahol szigorúság van? Oda, ahol szeretik és vigyáznak majd rá? Ahova szívesen megy majd? Ahol jól érzi magát? Van-e ott még hely?” — ennél sokkal több kérdés foglalkoztatja mostanában azokat a szülőket, akik a legjobbat akarják csemetéjüknek. Tanácsot kérhetnek, szakemberek véleményét meghallgathatják, de igazából a döntés súlya és felelőssége az ő vállukat terheli. Senki más nem ismeri olyan jól a gyermeket, mint maguk a szülők. Hiszem, hogy mindenki számára, az iskolába készülődő gyermek számára is, van egy olyan hely, amely a legmegfelelőbb, s egy kis odafigyelés árán meg is lehet azt találni. Érdemes addig keresni, kutatni, míg meg nem találjuk azt iskolát, mely nem kaloda, hanem fészek lesz fiókánk számára. De nem az iskola színét, nagyságát, kinézetét, rangját kell elsősorban tanulmányozni, hanem a gyermeket. El kell ehhez egy kicsit csendesedni, le kell hozzá egy kicsit ereszkedni, játékaiból ki fog derülni, mi az, ami foglalkoztatja őt, amit szeretne, amire képes vagy amire kellő odafigyeléssel képessé válhat. Aztán eljön a nagy nap, a kisgyermek anyával, esetleg apával együtt elmegy arra a bizonyos beiratkozásra, lépcsőn le-fel, hatalmas méhkasnak tűnő gyermekcsapatba ütközve, ha netán épp szünet van, álldogálva a titkárságon, mert más is sorára vár. Jobb lenne meghagyni nagy napnak azt az első iskolai napot, amikor minden az ő köszöntésére öltözik díszbe: iskola, tanterem, tanító néni. Hadd legyen az ünnep! Szerencsésnek tudhatom magam, mert nem volt nehéz eldöntenem, hova íratom be a gyermekemet. Viselkedése, megnyilvánulásai tették egyértelművé a dolgot, s az eltelt évek bizonyítják, hogy jó döntést hoztunk annak idején. Igaz, hozzájárul az is, hogy kiváló tanítója és tanárai megerősítették abban, amiben jó, odafigyelnek rá, s óvatosan bontogatják szárnyait, nem nyesik le azokat. Kötelességtudó és szorgalmas, az iskola nem teher számára, hanem az a hely, ahol önmaga lehet, szárnyalhat. Mert fészek az a hely. És a gyermek boldog. Kell ennél több?

Blatniczki Cecília tanítónő