Már a nőnap sem olyan, mint volt
Nőnapra készülődő, színpompás, illatozó virágözön fogadta az arra járókat a piacokon, a Zsidó korzó és a nagy park árusainál és természetesen a most kivételesen vasárnap is nyitva tartó virágboltokban — a kínálat pedig minden pénztárca és igény számára zavarba ejtően bőséges volt, legyen szó az örök klasszikus rózsáról, királyliliomról, az utóbbi időben méltatlanul mellőzött szegfűről, korai tulipánokról, különleges színekben illatfelhőket eregető jácintokról, primulákról; kis kosárkákban, látványos csokrokban, dobozokban, cserepes növényekkel vegyített kompozíciókban. Talán csak vásárlóból volt kevesebb, mint ahogy az árusok remélték, akik azt gondolták, valamivel többen használják ki a hétvége nyugodtabb napjait, hogy köszöntsék édesanyjukat, feleségüket, lányukat, nő rokonaikat és ismerőseiket. „Na de hétfőn kora reggeltől nagy lesz itt a tülekedés, nem is fognak nézelődni, válogatni, csak veszik gyorsan a csokrot, ami épp kezükbe akad” — mondja egyikük, kis morfondírt követően hozzátéve: „Bár az is lehet, hogy elmarad az ilyenkor megszokott roham — ez a sok home office, már nincs is hol és hogy felköszönteni a kolleginákat… már a nőnap sem olyan, mint volt.”
Igaza van. Persze a járvány, pontosabban a járvány miatti korlátozások előtt is rengeteg támogatója és legalább ugyanannyi leszólója volt március 8-nak s a hozzá kapcsolódó köszöntéseknek, ünnepléseknek — van, aki kedves gesztusnak, van, aki idejétmúlt szocialista találmánynak minősíti a nemzetközi nőnapot, sokan pedig azzal „érvelnek”, hogy kiüresedett az egész, rég nem arról szól, amiről eredetileg, vagy amiről kellene. Ebben némileg igazuk van, hiszen a hölgyek azóta már bőven megkapták a munkához és a választáshoz való jogot, amelyért harcba szálltak elődeik bő évszázaddal korábban — persze ez messze nem jelenti azt, hogy ma nincsenek olyan célok, jogok, elvárások, melyekért ne kellene harcolniuk, vagy hogy az a bizonyos kettős mérce ténylegesen felszámolódott volna. Tévedés ne essék, ilyesmiről szó sincs. Egy nőnek — legyen bármilyen zseniális elme, nagyszerű szakember — még mindig kétszer többet kell letennie arra a bizonyos asztalra, hogy (legtöbbször csak fél szájjal) elismerjék okosságát, tudását, tehetségét; még mindig kevesebb bért kap ugyanazért a munkáért, mint férfi kollégája, még mindig (kevésbé írott, annál jobban elparavánozott s íratlan) korlátoknak ütközik, főleg, ha az úgynevezett „férfias” szakmákban szeretne boldogulni, legyen szó számítástechnikáról vagy épp sebészetről. Még mindig „magától értetődő” dolog megütni egy nőt, munkanap után hazaérve fizikailag vagy verbálisan rajta levezetni a fáradtságot, frusztrációt, a felgyülemlett indulatokat…
És persze kicsit igazuk van azoknak is, akik a szocializmussal kötik valamiképp össze (bár az első igazoltan megrendezett nőnap egyszerre volt szocialista és amerikai, az orosz származású amerikai munkásmozgalmi aktivista, szüfrazsett és szocialista vezető, Theresa Malkiel kezdeményezésére tartották 1909-ben New Yorkban), hiszen az egykori szocialista országokban megmaradt a március 8-i köszöntés szokása, míg a volt kapitalista országokban ez a nap is ugyanolyan, mint a többi. És eszembe jut az a németországi hölgy, akit pár évvel korábban az országba belépve a petei határrendészek köszöntöttek egy szál virággal március 8-a alkalmából — a szinte hitetlenkedő meglepetés, a csodálkozás és az öröm az arcán a számunkra megszokott gesztus kapcsán. Örvendtem az örömének. Persze az igazi az lenne, ha a nők felé irányuló kedves gesztus, mosoly, tisztelet (virággal vagy anélkül) az év többi napján is ugyanolyan természetes lenne, mint március 8-án.
Szabó Kinga Mária
