Maszk és valóság

Sokszor magyarázkodásra kényszerülünk, pedig az teljesen fölösleges, főként akkor, amikor a maszkra való hivatkozásra ismerősünk megjegyzi: „Volt, amikor maszk nélkül sem ismertél meg.” Elgondolkodtam azon, hogy mennyire változtatja meg az embert, ha az arcunk el van takarva.
A valóság nem az arcunkra, hanem a lelkünkbe van írva. De mi az, ami az arcon folyton felhívja magára a figyelmet azzal, hogy feltűnő jelenlétével kérdéseket vet fel, vagy mondhatnánk úgy is, hogy gondolkodásra kényszerít? Sokáig azt hittük, gondolataink hatalmával, ösztöneinkkel, rálátásainkkal, elkötelezettségünkkel, tapasztalataink és megszerzett ismereteink pozitív felhasználásával túl messze és túl magasra lehet eljutni. A maszkhasználat elterjedése óta egyre több példa van arra, hogy nem mindig így van. A valóság egészen mást mutat. A lélekbe írt valóság ritkán kerül felszínre, s amikor mégis, az csak észrevétlenül történik. Kevesen vannak azok is, akik sajátos önismereti eszközeik segítségével feltárják személyiségük rejtett tulajdonságait: gyengeségeiket vagy erősségeiket, adottságaikat, velük született képességeiket… 

A maszk gátol az önkifejezésben és gátol az együttműködésben. Valakitől azt is hallottam, hogy gátol az előrehaladásban és a felemelkedésben is. Túl messze és túl magasra csak azok juthatnak el, akik képesek együttműködni a munkában és a közös életben. Kordivat ugyan az önállóság, a másoktól való elzárkózás, elszigetelődés azzal a szándékkal, hogy a független ember — ha nem kötődik, nem alkalmazkodik másokhoz — könnyebben megvalósítsa önmagát, könnyebben érjen el sikereket, mint azok, akik társként vagy közösségben élnek, akik miatt le kell mondania egyéni céljairól, szokásairól, szenvedélyeiről, életstílusáról… dinden embernek — bármilyen kategóriába soroljuk vagy sorolja önmagát — ott van valami az arcán, ami kérdéseket szül, gondolkodásra kényszerít valamennyiünket. 

Mi történik akkor, amikor az arcot maszk takarja? 
Valóban sokszor elgondolkodunk, hogy mit rejtenek a mások arcáról leolvasható jelek, amelyekről tudjuk, hogy valaminek a következményei, de nagyon kevesen vannak, akik a saját arcukon keresik ezeknek a jeleknek az értelmét, értelmezik a mögöttük lévő okokat és következményeket. Azzal, hogy mindig mások hibáit látjuk, és azokat bíráljuk, a magunk problémáinak a megoldása nem csupán elnapolódik, hanem könnyen elképzelhető, hogy megoldhatatlanná válik. Hogy mi ennek az oka? A sok egyéni út. A sok egyéni útkeresés, amikor nincs lehetőség odafigyelni magunkra, vagy nincs aki észrevegye az arcunkon az átgondolásra érdemes jeleket, mert azt látható vagy láthatatlan maszk takarja, vagy ha mégis érkezik figyelmeztetés, akkor azt nem vagyunk hajlandók elfogadni.

A világjárvány, a maszkviselési kötelezettség egy olyan korszakban jelentkezett, amikor az emberek amúgy is visszavonultak zárt rendszerükbe, kerülték a közösséget, még a családban is külön vonultak, vagy lehajtott fejjel, csendben a telefon képernyőjére vetették a tekintetüket. Ebben a korszakban orvosok, pszichológusok, pedagógusok stb. szorgalmazták, hogy minden korosztály próbáljon meg kimenekülni a bezárkózás álarca mögül, és arcát felemelve váljon kisebb-nagyobb közösségek állandó tagjává. A világjárvány megjelenése és rohamos terjedése után szintén a fent említett szakembereknek kellett elmagyarázniuk az embereknek, hogy az, amit korábban mondtak, érvényes, de a fertőzés elkerülése miatt mégis otthon kell maradni. 

A különböző élethelyzetekben könnyen kényszerülhetünk olyan helyzetbe, amelyben igent kell mondani akkor is, amikor nemet akarunk, vagy fordítva.

Elek György