Megemlékezések karantén idején
A középiskolai évek alatt megtapasztalta, hogy városon is nagyon sok ismeretre tehet szert, ha tudatosan tölti az idejét. Megismerkedett sok olyan diákkal, akik más-más településekről, a város más-más részeiről érkezve magukkal hozták az ott kialakult egyéniségüket. Zoltánnak sikerült megtartania ígéretét, a városi körülmények között is gyakorolta azokat a szokásokat, amiket faluról magával hozott, de nem zárkózott el az új elől sem.
Zoltán az 1980-as években járt falun iskolába. Akkor természetesnek tűnt, hogy az iskolában és a templomban, ha nem is hangzatosan, de szó esett Petőfi Sándorról, a Nemzeti dalról és 1848. március 15. nagy reményeiről… Abban az időben a szülők és a nagyszülők is sokat beszéltek a forradalomról és a szabadságharcról, Zoltánnak csak évtizedek elteltével vált különössé, hogy akkoriban Jókait, Mikszáthot, Móriczot a kevésbé iskolázottak is olvasták. Majd az vált számára teljesen érthetetlenné, hogy az ő leszármazottaik, akiknek már csak az volt a dolguk, hogy tanuljanak, elődeiktől jóval elmaradtak a nemzeti, az egyházi és a kulturális ismeretek elsajátításában.
Zoltán minden vágya az volt, hogy fia élen járjon ezeknek az ismereteknek a megszerzésében és a gyökereiből fakadó életmód gyakorlásában. Hamar meggyőződött arról, hogy nem ezen az úton halad, de reménykedett, hogy hatni fog majd rá az iskola és a környezet, mert az ő iskolai évei alatt már nem metaforikusan kell beszélni a szabadságharcokról, a nagy történelmi eseményekről, bárhol el lehet mondani a Nemzeti dalt, és bárhol el lehet helyezni a megemlékezés koszorúit. Valahol mégis elszakadt a szál, ami egybeköti a múltat és a jövőt. Valami hiányzik a jelenből, ami miatt meglazult a kapocs.
Zoltán évekig azt figyelte a március 15-i megemlékezéseken, hogy ki hogyan viszonyul ezekhez az eseményekhez. Vannak, akik ott vannak minden évben. Számukra fontos a jelenlét, ezzel igazolják a létezésüket. Ők úgy tudják, hogy az a jó magyar, aki mindenhol ott van, és hallatja a szavát. Az ünnepi szónokok nagyobb része számára az a fontos, hogy elmondhassák üzeneteiket, előtérben legyenek, az események lényege kevésbé érdekli őket, sokszor az elmondott szöveghez sincs sok közük, de mondják, és azt hiszik, hogy ők hirdetik a nagy igazságokat. A diákok háttérben vannak. Elmondják róluk, hogy ők a mai márciusi ifjak, akikre számítanak ugyan, de nem biztosítanak számukra nagyobb szerepeket. Talán ezzel magyarázható, hogy egy idő után a fiatalok öntudatra ébrednek, és kifejezik elégedetlenségüket.
Zoltán csak most kezdi igazán megérteni, hogy a nemzeti ünnepeinknek sokkal kisebb a valódi jelentőségük, mint amennyire látszólagosan felértékeljük azokat. Az elmúlt évben néhány nappal március 15. előtt vette kezdetét térségünkben a járvány. Kevesen, kis csoportokban elhelyezték a koszorúikat és a virágaikat egy-egy emlékhelyen, a legtöbben otthon maradtak. Ebben az évben korlátozott formában van lehetőség koszorúzásra, külön-külön kevesen mennek el, kevesen érzik fontosnak, hogy koszorúk és virágok ékesítsék az emlékhelyeket. Az ünnepi szónokok közül sem mennek el azok, akik számára a szereplés volt a fontos, nem a nemzeti érzés ébren tartása.
Zoltán továbbra is azon tűnődik, hol és mi miatt szakad el a kapocs, és mi tartja össze azt a kapcsot, ami nem szakad el. Ő évtizedek múlva is tovább tudja vinni azt, amit gyerekkorából magával hozott, míg a fia arra sem volt nyitott, hogy megismerje azt, amit Zoltán szerint természetes módon magával kellene vinnie. Akiben ott van a sokat hangoztatott nemzeti érzés, azt nem lehet elfojtani, korlátok közé zárni, az otthonában is képes akár egy két-három személyes megemlékezésnek feltételt teremteni. A tények azt igazolják, hogy a megemlékezések is valamilyen érdekből történnek.
Elek György
