Mérce: életkor vagy életminőség?

Balázs úgy tekint a kárpótlásokra, mint a lázcsillapítóra, amit nem akkor adnak be a betegnek, amikor annak magas a láza, hanem akkor, amikor már normalizálódott a láz, mégis úgy gondolják, jó, ha beveszi, mert akkor nem lázasodik be újra. A pénzbeni kárpótlásnak lehet örülni, de pótolja-e azt, amit a kárpótolt elvesztett. A hadi özvegy számára az a nem túl nagy összeg — bár talán segít a megélhetésben — pótolja-e az elveszített férj vagy apa hiányát, azokat az éveket, amikor egy olyan időszakban volt távol a családjától, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá: a feleségnek a mindennapi élethez nélkülözhetetlen szükségletek beszerzéséhez, a férfi és az apai szerepek betöltéséhez… Lehet-e kárpótolni azt a férfit vagy nőt, akit megfosztottak a szabadságától? Akiket fiatalságuk legszebb éveiben zártak el a nagyvilágtól, amikor lehetőségük lett volna kibontakozni, megalapozni a jövőt, megteremteni az életfeltételeket, kihasználni ifjúkori éveik szépségeit és örömeit?

Balázs és Edina kutatásaik során ismerkednek meg a múlt időkben létezett nehézségekkel. Számukra minden érthetetlen. Nehéz elképzelni, hogy erőszakos módon vegyék el tőlük az életlehetőségeket, az életörömöket, a szabadságot, a szabad mozgáshoz való jogot.

Kutatásaik során született meg bennük az a gondolat, hogyan lehetne eljutni oda, hogy ne legyen ok a kárpótlások igénylésére, úgy alakuljanak a dolgok, hogy ne történhessen semmi, ami az egyének és a közösségek jogait sérti. Edinának ennél a gondolatnál maradva az jutott eszébe, hogy mindez akkor kezdődhetne el, ha elsősorban sem az egyének, sem a közösségek nem tennének olyan dolgokat, melyekért később maguktól kellene kárpótlást kérjenek.

— Megbocsáthatatlan az, amikor bármilyen hatalom bármilyen érdek miatt megkárosítja valaki testi és szellemi életét — állítja Edina.

— Megbocsáthatatlan viszont az is, amikor valaki tudatlanságból, meggondolatlanságból, hanyagságból, halogatásból… a saját életét károsítja meg. Sok esetben apróságokról van szó, de ezek az apróságok ha összegyűlnek, nehézségeket tudnak okozni.

Önkárosítás az, amikor reggel későn kelünk, és időt veszünk el az életünkből, vagy ha korán kelünk, és fáradtan járjuk végig az egész napot.

Önkárosítás, ha nem osztjuk jól be az időt, és sok időt töltünk fölösleges várakozással, utazással, pótcselekvésekkel, olyan tevékenységekkel, melyeknek nincs semmi hasznuk, szerepük, élményteremtő jellegük… az életünkben.

Önkárosítás, ha megvonjuk magunktól az élvezeteket, a testi és lelki örömöket, a szórakozást, a kikapcsolódást, a fejlődési lehetőséget…

Önkárosítás, ha nem vigyázunk az egészségünkre, és egy idő után korlátozódnak az életeseményeink, ritkábban vehetünk részt a közéletben, a kultúrában, akár a politikában…

Hosszan lehetne még sorolni, hogy túl a diktatúrákon, túl a vissza nem utasítható parancsokon hányszor hozunk magunk is olyan döntéseket, amelyek miatt később szívesen kérnénk kárpótlást.

— A kárpótlás segít valamit a túlélésben — fogalmazza meg Balázs —, de nem ad vissza semmit abból, amit mások vagy mi magunk elveszünk az életünkből. Minden, amit nem élünk meg, ami kimarad percek vagy akár pillanatok alatt, egy olyan űrt képez, ami folyton növelhető, de nem tölthető be semmivel. Én gyakran tűnődöm azon, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki jól él ötven évig, vagy nehézségek között nyolcvanig. Gyakran halljuk, hogy: „Szép kort megélt!” Valóban szép volt? Mivel lehet mérni a szépséget? Életkorban vagy életminőségben? Ha az ötven évig elvett szépségeket nem lehet kárpótolni, mitől lesz szép a következő harminc év?

Balázs és Edina kutatásai befejezhetők, de nem érnek véget, mert csak akkor lehet befejezettnek tekinteni ezeket, amikor minden kérdésre megvan a végleges válasz. Az pedig nem lesz meg soha.

Elek György