Mi dolgunk az univerzálódó világban?

Azok, akik úgy érzik, hogy időszerűtlen számukra ez a kérdés, mégis jó lenne, ha elgondolkodnának rajta, hiszen egy univerzálódó világban élünk, ahol megpróbálnak mindenkit egy kaptafára húzni, ami azzal jár, hogy nem találkozunk lépten-nyomon olyan egyéniségekkel, akik stílusukkal, látásmódjukkal, alkotókészségükkel, jellemükkel stb. kiemelkednek az átlagból. Sokan azzal magyarázzák ezt, hogy egy hosszabb ideje láthatatlanul működő egységesítő folyamat formálja az embereket olyanokká, hogy megfeleljenek bizonyos ideológiáknak és gazdasági érdekeknek. 

A nagy lehetőségek világában egyre kevesebben tervezik el gyermek- és ifjúkorukban, hogy mi dolguk van és lesz majd a világon. Kevesen tanulnak céltudatosan, hamar meggondolják magukat, és elkezdenek egy másik úton, teljesen más irányba haladni, és ott sem célirányosan, hiszen akár egy baráti tanácsra is azonnal változtatnak. 

A jövőre való felkészülésben sajnos egyre kevesebbet segít az iskola. Az oktatás megreformálása — ahogy telnek az évek, és miután minden eddigi kezdeményezés csődöt mondott — egyre reménytelenebbnek látszik. Sokáig a nagy nyugat-európai egyetemek voltak a példaképek, azok a fiatalok, akik nagy célokat tűztek ki maguk elé, ha tudták is, hogy elérhetetlenek, akkor is az volt a vágyuk, hogy egy ilyen egyetemre bejussanak. Az információk gyorsabb terjedése és a tények kiszivárgása néha megdöbbenti az embert, amikor tudomást szerez arról, hogy milyen szellemben és milyen jól kidolgozott, de elképesztő módszerek alapján történik Nyugaton az oktatás. A fiatalok úgy érzik, hogy sem a hazai, sem a külföldi oktatási módszerek nem felelnek meg azoknak az elvárásoknak, melyek teljseülése szükséges ahhoz, hogy egy bizonyos területen továbbképezzék magukat. 

A „Mi dolgunk a világon?” kérdésre számtalan választ lehet adni, de minden választ lehet cáfolni, vagy újabb kérdések felvetésével nyitottan lehet hagyni. Szakemberek beszélgettek arról, hogy nagyon sok példa van arra, hogy egy jól fizető, nem sok erőfeszítést és időt igénybe vevő munkahely megszerzéséhez nem kell különösebb tudás és gyakorlati felkészülés, esetenként nem azok viszik többre, akik úgy érzik, hogy van dolguk a világon, hanem azok, akik képesek talpra esni, képesek megtalálni a maguk helyét a világban. Ez úgy hangzik, hogy nem az a lényeg, hogy a dolgunkat keressük a világon, hanem a helyünket, ahol majd meglesz a dolgunk…

Lehet-e oktatási módszer az út- és a helykeresés? — tehetjük fel az újabb kérdést. Ha igen, akkor ki kitől tanuljon? Mert lenne mit tanulniuk az oktatóknak is. A tanulás és a munkahelytalálás már nem mindig egymást követi. Van példa arra, hogy hamarabb van munkahely, mint képzés, de az is gyakori, hogy képzett személyből lesz betanított munkás, vagy az iskola padjaiból egy lépéssel kerül valaki fontos beosztásba. 
Az iskolai és az egyetemi évek után a munkavállalók lelkesen vagy kötelességből végzik a dolgukat. Egy idő után mindenki elgondolkodik azon, hogy vajon ezt akarta-e. A kezdeti tenni akarás időszakában észre sem vehető az, hogy valaki a nap legnagyobb részét munkával tölti el, ez pedig egy idő után — akkor is, ha azt hivatásának tekinti — elkezd fárasztóvá válni, mert az állandó munka mellett nem marad ideje élni. Az univerzálódó világon az a cél, hogy munkavállalóból a maximumot vegyék ki, nem kell megbecsülni, mert alig van már olyan munka, amit másnap nem lehet másra bízni. 

„Mi dolgunk a világon?” Az örök érvényű válasz az lenne, ha megtalálnánk azt a feladatot, ami nem kényszer, hanem egy olyan tevékenység, ami örömöt okoz, és ráadásként termi meg a gyümölcseit. A munka legjobb gyümölcse az, hogy megadatnak, megteremtődnek azok a feltételek, melyek teret biztosítanak a minőségi szabadidő eltöltésére. Aki rendszeresen tud minőségi együttlétben minél több időt eltölteni a hozzá közelállókkal, az a munkáját is örömmel végzi, mert tudja, hogy annak meglesz a gyümölcse. A sok hivatalos kézfogás mellett nem maradhat ki az életünkből a rendszeres érzelmi ölelés.

Elek György