Minden kor öröme és szomorúsága

Ez nem gyakori, mert nem szeretnek csendben maradni. Sokat idézik a múltat, amit csak egymásnak mondhatnak el, mert az ő történeteik már hihetetlennek tűnnek gyerekeik számára is, az unokák pedig csak mosolyognak, amikor valami kapcsán szóba kerül a háború és az azt követő küzdelmes évek. Ahogy múlik felettük az idő, egyre gyakrabban elevenedik fel emlékezetükben az ifjúságuk. Korábban mindig a panasz hangján szólaltak meg, amikor fiatalkori történeteket idéztek, ma már kezdik hátrahagyni azoknak az éveknek a rossz oldalát, csupán az ifjú évek szép pillanatai maradnak meg, és ezekről hosszan tudnak beszélgetni. Felidézik azokat a pillanatokat, amikor ezernyi szép remény élt bennük, és azt hitték, hogy azok mind igazak lesznek. Ahogy teltek az évek, folyton gyűlt azoknak a sora, amik valami miatt mégsem valósultak meg, de újabb álmok, újabb tervek születtek, és nem állt le a próbálkozások sorozata. Egymás közelében ülve beszélnek a mulasztásokról is, talán idősebb korban az fáj legjobban az embereknek, amikor a múltba visszatekintve látják, hogy mennyi mindent elmulasztottak az életükből, mennyi minden kimaradt történeteikből, ami csak rajtuk múlott: a hanyagságaik, a makacsságaik, a halasztásaik miatt, vagy éppen azért, mert abban a pillanatban mást tartottak fontosabbnak.

Az elmulasztott örömöket az idős emberek gyerekeikben, unokáikban, akinek megadatik, dédunokáikban próbálják megtalálni. Számukra ez az élmény bőven megadatott az évek során, a gyerekekkel sokáig együtt éltek, s amikor elkerültek a háztól, rendszeresen látogatták őket, kivették a részüket az unokák neveléséből is; már vannak dédunokák is, akikben az örömüket lelhetik. Azaz lelhetnék, mert a járvány megjelenése után a kapcsolat megszakadt, amit ők megértenek, hiszen mit meg nem tesz az ember az egészségért, főként az utódok egészségéért, de mi maradt számukra? — kérdezik egymást folyton. Az unokákat és a dédunokákat nem engedik a közelükbe, hogy ne fertőzzék meg őket, de mit ér az életük, ha nem láthatják őket? A fiatalkorukban elmulasztott örömöket már nem lehet pótolni, az időskori örömöket pedig elveszik tőlük indokolt vagy indokolatlan rendelkezések. A hatóságok — és a család is — türelemre intik az időseket, akik hajlandók lennének a türelemre, de attól tartanak, hogy hamarabb elfogynak a még hátralévő napjaik, mint a türelmük.

Egymás közelében ülve beszélget nagyapa és nagymama. Nem szeretik a csendet, nem szerették sohasem, bármit csináltak, nem maradtak soha szó nélkül. Azt tartják, hogy a csend megöli a lelket. Képtelenek megérteni azokat a fiatalokat, akik bármennyi időt el tudnak tölteni telefonnal a kezükben, csendben. Amikor meglátogatták őket a gyerekek, az unokák és a dédunokák, mindig azt várták, hogy minél többet beszéljenek, mondják el, hol járnak, mikor mit csinálnak, mert az idős ember mindenre kíváncsi, még akkor is, ha keveset ért már a fiatalok életéből. Azt szeretnék, ha minden tervük sikerülne, minden álmuk valóra válna, hogy ne kövessenek el mulasztásokat, mert azokat később nem lehet pótolni. Olvasgatják az újságot, nézik a televíziót, és várják a jó hírt, hogy elmúlt a veszély, és újra együtt lehet a család. Idős fejjel nehéz megérteni, hogy az örök várakozás növeli a létbizonytalanságot. Az örök várakozás a tudatos mulasztások állapota. Minél tovább tart az elszigetelődés, annál kevesebb idő marad a családi örömökre, annál hosszabbra nyúlik az újabb mulasztások ideje.

Egymás közelében ülni vigasztalódás, mert hányan vannak, akik már egyedül várják az utódokat, akik a világban szerteszórva élnek, és nagy fellélegzés, ha akár csak hírt kapnak róluk. Mai ésszel gondolkodva akár arra a következtetésre is lehet jutni, hogy minden kornak megvan a maga öröme és szomorúsága, csak azok más formát öltenek.

Elek György