×
2021. 12 08.
Szerda
Mária
-1 °C
Erős felhősödés
1EUR = 4.95 RON
1USD = 4.38 RON
100HUF = 1.34 RON
Publicisztika

Monológ a piacon

2020.04.30 - 20:07
Megosztás:
Monológ a piacon
— Megismersz? — kérdezte tőlem egy mellém szegülő férfi az 1-es számú élelmiszerpiacon.

Hirtelen nem tudtam beazonosítani, de úgy tettem, mintha ismerném. Derengett valami, de vártam, hogy valami utalás alapján eszembe jusson, hogy honnan ismerem. Volt időm találgatni, mert túl sok lehetőséget nem adott a válaszadásra, szinte levegővétel nélkül mondta a magáét.

— Most már vége. Nem bírom tovább a bezártságot — panaszkodta hirtelen elkomorodó tekintettel. — Nem akar kiengedni otthonról a feleségem. Már minden trükköt kitaláltam, hogy elhagyhassam a lakást. Néhány napja a piacra járok. Bevásárolni szabad. Veszem a szövettarisznyám, kijövök a piacra. Itt még lehet találkozni emberekkel. Tudod — nézett a szemembe mosolyra váltó arccal — sohasem szerettem a csendet és a magányt, s ahogy múlik felettem az idő, még rosszabbul viselem.

Megálltunk egy üres piaci asztal mellett, és tovább folyt belőle a szöveg.

— 1989 decemberében azt hittem, elérkezett a szabadság pillanata. Most, ahogy visszagondolok a régiekre, nem is tudom, hogyan értelmezzem a szabadságot. Az 1970–80-as években már az is szabadságnak tűnt, ha nézhettem a Magyar Televíziót, az pedig, amikor kishatárátlépővel elmehettem Csengerig, csodának számított.

— Emlékszel? — tette fel a kérdést a szemét rám szögezve.

— Mennyire tudtuk hinni, hogy az igazi szabadság, az igazi jólét Nyugaton van. Akik csak tehették, hivatalosan vagy szökve áttelepültek Magyarországra, Nyugat-Európa valamelyik országába, Amerikába vagy Isten tudja, hova. Hittük, hogy ott jobban és szabadabban lehet élni.

Még mindig nem tudtam, kivel beszélek, és nem értettem, mi lehet az oka annak, hogy ilyen mélyen felelevenedett benne a múlt. A '70-es, '80-as években mindenki hitt a változásban, mindenki remélte, hogy egyszer majd jobb lesz, beszélgetőtársam szavaiban és tekintetében valami különös érzéseket észleltem. Valami bántja, és annak mély gyökerei vannak.

— 1989 decemberében én is ott voltam a tömegben, és hittem abban, hogy eljött a változás ideje — folytatta mondandóját —, mi is szabadok leszünk, és jobban fogunk élni. Hazugság lenne azt mondani, hogy bizonyos szempontokból nem élünk jobban, de a bizonytalanságnak és a félelemnek újabb formái jelentek meg, ezek növelik a stresszt és a feszültséget. Bár — gondolkodik el mélyen magába szállva — lehet, hogy ezek az érzések csak bennem élnek. Lehet, hogy nem tanultam meg alkalmazkodni a kor kihívásaihoz, nem tudom kihasználni az adott lehetőségeket.

Közben megjelent még egy-két ismerős, akik megszakították a monológnak tűnő gondolatmenetét, de amikor ismét magunkra maradtunk, azonnal folytatta a panaszait.

— Bizonyára te is tapasztaltad — szólalt meg mélyen magába szállva —, hogy a Peténél kitáruló Nyugat nem az, aminek hittük. Abban a világban a magunkfajta idegen marad, meg tudja szokni, tud alkalmazkodni, ha muszáj, de sohasem fogja jól érezni magát. Az egyik fiam Németországban, a másik Magyarországon él. Nem kell panaszkodjanak — nem is fognak soha —, de belelátok én a lelkekbe. A sokáig mennyországnak hitt Nyugat megmutatta az igazi arcát, miután lehetőségünk nyílt betekinteni, és nem csak a hallottak alapján formálni véleményt. A valós kép nagyon eltér a fantomképtől, de ismétlem, lehet, hogy csak én látom így.

Hosszan beszélt még arról, hogy minden szabadságnak megvannak a maga korlátai, minden jólétnek a maga terhei. És ami a legfontosabb: nem mindenben az ember dönt. Ezt bizonyítja a világjárvány is, ami felülírta az emberi szándékokat. El kell fogadnunk, hogy a természet csapásaival szemben erőtlenek vagyunk. A természet bármikor felül tudja írni az emberi akaratot.

Elek György

 

Tudás- és érzelemmentesen
Az egyik hírportálon olvastam a napokban, hogy a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen megszűnik az esztétika kar, amit azzal indokolnak, hogy nincs rá igény, az ott szerzett diplomával nem lehet jól fizető álláshoz jutni.
A jónak tűnő középút áldozatai
Mindig tiszteltem azokat, akiknek volt mindenről saját véleményük, és abból nem engedtek, bármi történt.
Az otthon az, ahol élünk
Imre több mint húsz éve költözött be faluról városra. Ez idő alatt nagyon megváltozott olyan szempontból, hogy kissé idegenné vált számára a kerti munka, sőt, az udvarseprés és az ezekhez hasonlók is.
Cookie