Múlt, jelen, jövő a parkban

Sok látni- és hallani való van egy ilyen parki pihenésen, a legfontosabb mégis az, amit az emberek viselkedéséből és tekintetéből lehet ellesni. Én legtöbbször azzal próbálkoztam, hogy felismerjem egykori énem azokban, akik elhaladtak mellettem, leültek a közelembe, vagy ott töltötték el ők maguk is az időt.

Előbb egy anyjával sétáló kisfiúra figyeltem fel, aki szépen felöltözve nézte a szökőkutat. Számára ez akár csodának is tűnt, ebből arra lehet következtetni, hogy nem mindennap halad el itt, talán faluról jött, most pedig nagynak, tekintélyesnek érezte magát, többnek, mint az otthoni szomszéd gyerek, aki lehet, hogy még nem is látott szökőkutat. Állt a medence szélén, igyekezett egy kicsit előbbre húzódni, megpróbált anyukája elé állni, mert ő bátor és ügyes, nem kell attól tartania, hogy beleesik a vízbe. Mosolyogva törölgette az arcát, ha a szél ráfújt egy-két vízcseppet. Ezt otthon elmeséli majd a szomszéd gyerekeknek, akik talán meg sem értik, hogy ő hol állt, milyen veszélyben, és milyen bátran. Hosszan néztem a kisfiú arcát, tekintetét, amiben ott láttam az én egykori tekintetem. Láttam, amikor én álltam ott vagy valami hasonló helyen büszkén és megelégedetten. A tenyeremben éreztem anyám kezét, aki nem engedett tovább, arra biztatott, hogy menjünk a csurgó kúthoz vizet inni. Ott álltam a kút elé helyezett kövön, nyújtózkodtam, hogy érjem el számmal a kibuggyanó vizet. Az előttem álló kisfiú gondtalanságát láttam és az anyuka aggodalmát, aki játszani vitte gyermekét, de amíg figyelte a játék örömét, őrölte a maga gondjait, mert ő nem engedheti meg magának, hogy csak szórakozással töltse az időt, ő már a délutánra, az estére, a holnapra készül, tervez, megoldásokat keres.

A mellettem lévő padra egymás kezét fogva két fiatal érkezett. Középiskolásoknak tűntek, túl vannak már a gyermekkoron, de még a gondtalanság világában élnek. Nem kell törjék a fejüket, hogy mi lesz délután, este és holnap, ők még részesei a szülői gondoskodásnak. Látják már, hogy mire kell készülni, de a főpróba még előttük áll. Talán az első szerelmet élik meg: ismerkednek, ízlelgetik a legszebb érzéseket, azt a megmagyarázhatatlanságot, amiről minden fiatal azt hiszi, hogy örök. És miért ne lenne örök? Hirtelen ez jut eszembe, amikor nézem őket. Mi változtathat azon, amit mindkét fél úgy kezd el, hogy örök lesz? Nem hozzátenni kell később, csak nem szabad elvenni belőle, nem szabad hagyni lankadni a lángot. Nézem a két fiatalt. Látszik rajtuk, hogy elégedettek, hogy lángolnak, szárnyalnak, hisznek egymásban… Mi változtathat ezen? Tíz-tizenöt percig ültek a padon, mintha egy vers született volna. Felálltak, egymásba kapaszkodtak, és mentek tovább.

Nem mindenki sétál, nem mindenki ül le a padra. Vannak, akik sietve haladnak el a padok előtt. Többségük középkorú, akiknek már nagyok a gyerekeik, akiknek mindenre gondolni és figyelni kell. Ez az a kor, amikor már nem az a fő cél, hogy nekik legyen jó, hanem hogy a gyerekeiknek. Erről az jut az eszembe, mi lehet a magyarázat arra, hogy a fiatalkori nagy tervek nem minden ember életében valósulnak meg. Hol hibáznak egyesek? Hol törik meg a felemelkedés útja? Miért nem látják az emberek húszévesen, hogy az esélyeik és a képességeik nem ugyanazok? Vagy látják, csak akkor nem az a legfontosabb?

A központi parkban többnyire nyugdíjasok ülnek. Ők sem egyformák. Nem minden idős emberről lehet elmondani, hogy van ideje. Egyesek órákon át elücsörögnek baráti körben, megbeszélik a futballt és a politikát, a tévésorozatokat és sok mást, ők nem sietnek. Vannak idős emberek, akik az unokáikat viszik ki a szabadba. Az ő tekintetükben is kutatom magam. Megpróbálom elképzelni, milyen lesz, ha megélem azt a kort, és én is ott fogok ülni a politizálók közt, vagy unokát fogok kivinni a szabadba. Mielőtt mélyebben belemerülnék ebbe a gondolatba, felállok, és befejezem a merengést, továbbmegyek.

Elek György