Nem választás, hanem kényszer

Szinte valamennyien ott dolgoztak a mezőn, volt, aki az állatokra vigyázott a legelőn, az asszonyok közül az, aki valamilyen okok miatt nem bírta a mezei munkát, otthon maradt főzni. A sütés-főzést csak azok nevezték könnyű munkának, akik még nem próbálták ki az otthon maradást, mert az nem csak annyiból állt, hogy elkészítette az ebédet és a vacsorát, hanem a háziállatoknak is gondját kellett viselnie. Ez már a múlt, sóhajtozik Kánya Tibor. A múltnak az a része, amit nem lehet elfelejteni. Részben azért, mert miért feledkeznénk meg azokról, akik ha nem küzdöttek volna az akkori nehéz körülmények között, most nem lett volna mit örökölni, nem lenne lehetőség a megélhetésre. Kánya Tibor az 1990-es évek elején gondolni sem akart arra, hogy ő mezőgazdasággal fog foglalkozni. Már évek óta városra ingázott, az iparba, ahol ha volt mit dolgozni, ha nem, kapta a fizetést. Két-három év múlva egyszerre következett be, hogy visszakapta a visszaigényelt földet, és a gyárban megszűnt a munkája, mert előbb átszervezések történtek, majd nagy méretű elbocsátás, ami őt is érintette. Ott volt a föld, az mtsz-vagyon felszámolásakor gépeket is kapott, nem volt más választás, hozzá kellett látnia a földműveléshez. Amikor megkérdezték tőle, miért ezt az életformát választotta, csak annyit mondott: nem választás volt ez, hanem kényszer. Sokat kínlódott, mert nap mint nap megtapasztalta, hogy az, ami régen volt, elmúlt, ma már más módszerekkel kell gazdálkodni. Már az első évben megtapasztalta, hogy a visszakapott mezőgazdasági gépek annyira rossz állapotban vannak, hogy többet kell költeni a karbantartásukra és a javításukra, mint amennyi hasznot hoznak. Később az is bebizonyosodott, hogy olcsóbb, ha a gépi munkálatokat elvégezteti mással, mint ha a saját gépeivel végzi azokat. A legnagyobb gondot az okozta számára, hogy gondolni sem lehetett arra, hogy — mint régen — összefog a család, és közösen dolgozzák meg a földeket. A család valamennyi tagja már korábban igyekezett biztos munkahelyet találni. Kánya Tibor abban reménykedett, hogy fia, ifjabb Kánya Tibor — akit Tibinek szólítanak, hogy megkülönböztessék apjától — segít majd neki a gazdaság fellendítésében. Tibi azonban Olaszországban dolgozik — nyugodtan mondhatjuk, hogy napszámosként —, állítólag jól keres, lehet, hogy ugyanazt csinálja, amit csinálhatna itthon is, csak több pénzért, és nem kell kockáztatnia, hogy milyen lesz az időjárás, hol értékesíti a terményt. Amikor az apja beszélt neki az elképzeléseiről, hallani sem akart arról, hogy hazajöjjön, és a maga gazdája legyen. Tibit is magával ragadta a szebb és jobb élet utáni vágy, arra gondolt, ha másnak sikerül, neki miért ne sikerülne? Az apjának nem mondta, hogy nem akar visszatérni, azzal nyugtatta, hogy összegyűjt annyi pénzt, hogy el tudjon indítani egy modern gazdaságot, és hazajön. Amikor Olaszországban megjelent a járvány, valóban hazajött, abban a reményben, hogy amikor a járvány lecseng, visszamegy. Amikor a járvány továbbterjedt, egyre bizonytalanabbá vált, hogy mikor mehet vissza. Felfigyelt arra, hogy a kijárási tilalom idején a mezőgazdaságban dolgozóknak ki lehetett menni a mezőre, s azonnal kihasználta a lehetőséget, felült apja rozoga traktorára, és azokat a földeket is felszántotta, amikre az apja sohasem lett volna képes.

— Látom, hogy örülsz — mondta az apjának —, be kell valljam, én is örülök. Jó érzés az, amikor a magamét dolgozom úgy, ahogy jónak látom. Most kezdem megérteni, miért ragaszkodtak nagyapáink és dédapáink ahhoz, hogy saját földjük legyen.

Valahogy ezt kellene megtanítani az iskolában. Ki tudja, hányan jönnek még haza a nagyvilágból, akik most abban reménykednek, hogy szebb és jobb lesz az életük? És ki tudja, hányan lesznek, akik majd ha hazatérnek, azt fogják tapasztalni, hogy a föld nagy része már idegen tulajdonban van? Akkor már nem kell külföldre menjenek napszámosnak, itt is megtalálják a maguk urait.

Elek György