Olyanok ők…

Ma nem talált üres helyet. Az árnyékban is, a napon is hangoskodó fiatalok szórakoztak, egymást csipkedve röhécseltek, oda se figyelve arra, hogy egy idősebb ember keres magának helyet a pihenésre. A fiatalok egyszerre több telefonon is kihangosították a zenét, és élvezték a délutánt. Az őrök elmentek néha mellettük, de nem szóltak semmit, mert a fiatalok az írott szabályokat nem sértették meg. Hosszabb bezártság után lehet, hogy túl aktívaknak tűntek, ezt azonban nem lehetett sem csendháborításnak, sem rendzavarásnak tekinteni.

Szabó Elemér sem tartotta túlzásnak a fiatalok viselkedését. Bár kora ellenére ő, ha úgy adódik, átadja a helyet a kisgyerekes anyáknak, a mozgássérülteknek, a nála idősebbeknek… Átadja, mert ő így nevelkedett, ezt szokta meg, azt viszont — bár elvárja — nem követeli meg, hogy a fiatalabbak legyenek figyelmesek vele szemben. Elindult a kijárat felé, ahol szintén meg kellett álljon rövid időre, ugyanis egy másik, fiatalokból álló csoport jött vele szembe, s ők sem igyekeztek félrehúzódni, hanem rohantak be a kapun.

Szabó Elemér végül az egyik nemrég megnyílt teraszon ült le egy asztalhoz, ahol hamar ismerős beszélgetőtársra talált. Antal régi ismerőse, néha megisznak együtt egy sört, ha úgy adódik. Ott is ült egy baráti társaság, amelynek tagjai azzal szórakoztak, hogy vizet fröcsköltek egymásra, amiből néhány csepp Szabó Elemérre és társára is jutott. Antal rájuk akart szólni, de Szabó Elemér megnyugtatta:

— Hagyd őket, hadd szórakozzanak! Tudod, az ő viselkedésükért lényegében mi — az idősebb korosztály — vagyunk a felelősek. Olyanok ők, amilyen nevelést kaptak tőlünk.

Antal nem ért egyet azzal, hogy tőlük tanulták, ők nem viselkedtek így sohasem. Véleménye szerint ez egy elszabadult korosztály, nem tudja megfékezni senki. Ha továbbra is mindent szó nélkül hagynak, mindent utánuk engednek, eljön az idő, hogy meg sem lehet majd állni a közelükben.

— Mit gondolsz — vonta kérdőre Szabó Elemért —, jót teszünk nekik azzal, ha annak a látszatát keltjük, hogy nekik van igazuk? Nem éppen az lenne a jó, ha megmagyaráznánk nekik, mi az, amit nem szabad? Lehet, hogy néhány lépéssel már lekéstünk, mert sokkal korábban kellett volna visszafogni őket a szabadságjogok gyakorlásában, de talán még most sem késő, vagy jobb, mintha engednénk, hogy tovább fajuljanak.

— Elméletileg lehet, hogy igazad van — vitatkozik Szabó Elemér —, a gyakorlat viszont teljesen más. Amikor te voltál hozzájuk hasonló korban, te is ugyanezt vagy valami ehhez hasonlót tettél volna, ha nem féltél volna a szülői szigortól vagy az akkori társadalmi elvárásoktól. Ezek mára megszűntek, nem léteznek. Azért mondom, hogy mi vagyunk a felelősek ezeknek a fiataloknak a viselkedéséért, mert mi voltunk azok, akik a mi gyerekeinknek — ezen fiatalok szüleinek — olyan világot igyekeztünk teremteni, aminek megteremtésére képesek voltunk, de nem szólhattunk bele annak irányításába. Jobb sorsot adtunk nekik, viszont az a sors tőlünk távol állt. Kívülről figyeltük a gyerekeink életét, megelégedtünk azzal, hogy jobb, mint a mienk. Az unokáink életmódja és életstílusa már annyira távol áll a mi életünktől, a mi gondolkodásmódunktól, hogy egyszerűen nem értjük. Nézzük, mint most is, hogyan szórakoznak, hogyan viselkednek, de azon már nem lehet változtatni. Rájuk szólhatnánk, de mit érnénk vele? Kinevetnének.

Antal érezte, hogy Szabó Elemérnek igaza van, mégis azon törte a fejét, hogyan lehetne jobb irányba terelni ezeknek a fiataloknak a gondolkodásmódját. Ezt nem mondta ki hangosan, attól tartott, hogy Szabó Elemér megkérdezi, melyik a jó irány, mert ezek a fiatalok jól érzik magukat. S ha így van, akkor miért kellene változtatni? Miért kellene elrontani a jót, ha nincs határozott minta arra, hogy mi a jobb?

Megitták a sört, és egy száraz köszönéssel elváltak egymástól, de mindketten hosszan rágódtak még a történteken. Holnap talán újra hasonló helyzetbe kerülnek…

Elek György