Önkritika, kritika és irónia a szép köntösben

— Ha jól emlékszem, a legutóbbi egyéni tárlata a nőről szólt. Hogyan fogadta a kritika és a közönség azt a tárlatot, és milyen utóélete volt?

— A legutóbbi egyéni tárlatom 2015-ben volt itt, Szatmárnémetiben, viszont azóta számos csoportos kiállításon vettem részt, többnyire külföldi meghívásoknak eleget téve. Volt például magyarországi meghívás, két alkalommal vettem részt hollandiai tárlatokon, illetve egy olaszországi kiállításon, egy angliai és egy törökországi nemzetközi kiállításon. Jelenleg pedig a szatmárnémeti egyéni kiállításommal párhuzamosan készül Indiában egy online, ugyancsak egyéni kiállítás. De visszatérve a kérdésre, a 2015-ös tárlatom, ugyanúgy, mint bármelyik másik, női szemmel mutatja be a körülöttünk lévő világot. Nem feltétlenül maga a nő a témája, inkább azt mondanám, hogy a téma lehet bármi és minden, de egy, a művész szűrőin át bemutatott világképet tár a szemlélők elé, a művész pedig történetesen nő. Szerencsésnek érzem magam, mivel eddig mindegyik kiállításomat jól fogadta mind a közönség, mind a kritika, annak ellenére hogy nyilvánvaló az irónia és önirónia amely a munkáimat jellemzi. Nem véletlenül Tükör a mostani tárlat címe. Fontos motiváló erővel bír a fogadtatása egy kiállításnak a továbbiakra nézve, és az utóélete is. Ha beszélnek róla még egy ideig, és még festményt is vásárolnak, az mindenképp sikerélmény.

— Miben mérhető egy kiállítás sikere? Abban, hogy hány képet vásárolnak meg, esetleg abban, hányan jönnek el a megnyitóra?

— Attól függ, honnan nézzük… Van, akinek a megvásárolt munkák mennyisége a fontos, van, akinek a megjelent érdeklődők száma a mérvadó, van, akinek a kiállítás visszhangja biztosítja a sikerélményt. Ha ezeket magamra kellene kivetítenem, azt mondanám, hogy még nem volt olyan kiállításom, amelyről ne vittek volna el festményeket, grafikákat. A mostani tárlatról már két kép elkelt, még a megnyitó előtt. Ha a megnyitóimon résztvevők számát veszem figyelembe, sosem panaszkodhattam eddig, mindig sokan vagy nagyon sokan tiszteltek meg a jelenlétükkel. A kialakult helyzet miatt nem biztos, hogy idén is így lesz, lesznek olyanok, akik később nézik meg a kiállított anyagot, elkerülve a tömeget. És ezzel nincs semmi gond. Számomra a legfontosabb, hogy az, aki megnézi a munkáimat, találjon valamit bennük, ami megszólítja, amit saját magára kivetíthet, amit sajátjának érez, és azonosulni tud vele. Lehet egy érzés, lehet egy gondolat, lehet egy szín vagy forma által kiváltott pillanatnyi érzés, amit magával visz, és később elgondolkodik rajta. Ha csak egy embert megérintenek az alkotásaim, az már siker.

— Hogyan alkot? Hogyan áll össze az alkotás folyamata?

— Az alkotás mint folyamat egy nagyon összetett történet, tarthat hosszú napokig, hetekig, akár évekig is, míg összeáll az anyag egy kiállításra. Minden művész máshogyan éli ezt meg, mindenki a saját tempójában alkot. Nálam a ráhangolódás sok időt vesz igénybe. Hetekig is érlelődhet fejben, lélekben egy festmény, csendben, de mégis egyfajta feszültséggel körülvéve, míg nem egyszer csak papírra, vászonra kerülnek a gondolatok, színek, formák.

— Képeiben meghatározó szerepük van a formáknak és a színeknek. Mi határozza meg ezeket a szerepeket?

— Minden művésznek megvan a saját eszköztára, melyből úgymond gazdálkodik, és ez az eszköztár segít abban hogy határokat feszegessen és átlépje azokat, saját szimbolisztikát kialakítva. Az, hogy ki milyen színvilágot preferál, hogy milyen formákban, vonalakban, terekben gondolkodik és alkot, az egyéni döntés. Nálam a kék, türkiz és zöld színek a dominánsak, a nőies formák és a kemény kritika szép köntösbe bujtatva, ami első látásra talán fel sem tűnik.

— Mi az, ami inspirálja?

— Mi az, ami inspirál? Igazából minden és bármi. Lehet egy pillanatkép, lehet egy olvasott mondat, egy beszélgetés, egy élethelyzet, egy konkrét személy, minden és mindenki, ami és aki körülvesz. A lényeg, hogy elindítson bennem egy gondolatmenetet, és ezáltal meg tudjak fogalmazni saját véleményt, látásmódot, és azt ki tudjam vetíteni a vászonra.

— Ön hisz a festészetterápiában, és foglalkozik is azzal. Az emberek kezdik felismerni ennek a jótékony hatását?

— Budapesten, a MOME-n tanultam művészetterápiát, melyet mai napig használok a munkámban. A művészeteknek, legyen az festészet, zene, tánc stb., a lélekre kifejtő jótékony hatásáról nagyon sokat beszéltek és beszélnek manapság is. Van, aki csupán hóbortnak tartja mindezt, de bizonyított tény, hogy nagyon jól működik úgy beteg, mint egészséges embereknél egyaránt. Tagadhatatlan a stresszoldó hatása az alkotási folyamatnak, és ezt már nagyon rég felismerték. Számtalan elfojtott érzést, gondolatot hozhat felszínre, és segíthet megküzdeni velük. Az, hogy itt, Szatmáron működőképes-e? Igen, az! Tapasztaltam, mikor egy felnőtt csoporttal tartottam művészetterápiás foglalkozásokat.

— Milyen képeket tartalmaz a készülő tárlata? Hogy jött létre ez a tárlat?

— A mostani tárlat bemutatja az elmúlt egy évet és nem csak. Tartalmaz korábbi, egy vagy két évvel ezelőtti festményeket, grafikákat is, de a téma ugyanaz… visszatérő motívum az önkritika, kritika és irónia a szép köntösbe bújtatva. A művészet mindig is a társadalom tükre volt és lesz is, lennie kell. A valódi művészet nem táplál félelmet, dühöt, hiúságot, irigységet. Nem táplál, de tükröz. Úgy vélem, tükrözi mindazt, amit mutatunk neki, rávilágítva a valóságra. Erről, az általam észlelt és mutatott valóságról szólnak a képek, és nem csak. Nem csak, mivel minden egyes szemlélő, aki megáll egy-egy alkotás előtt, a saját valóságát találja majd meg abban. És erre hívok minden bátor tárlat látogatót szeretettel.

Elek György