Ott tudok otthon lenni, ahol jelen vagyok
— Oroszországból előbb Magyarországra, most Romániába jöttél. Hol vagy otthon?
— Otthon vagyok anyámnál és apámnál, otthon vagyok ott, ahol színészek és színházi emberek vannak — és otthon vagyok ott, ahol elfogadnak. Ez a három otthonom van, és mindhárom lehet külön is. Itt nincs anyám, csak néha Ritta (Szabó Ritta ügyelő — szerk. megj.). Jólesik, hogy elfogadnak, elfogadják a szívemet, a gondolataimat, és azt érzem, hogy kíváncsiak arra, ami vagyok, amit hozok, és ahonnan jövök.
— Másodszor rendezel a Harag György Társulatnál, házirendező lettél. Milyen a viszonyod a társulattal és a várossal?
— A „házi”, mint „színházi”, az otthont jelenti számomra. A Raszputyin során volt egy jó csillagállás, úgy érkeztem ide, hogy nekem előtte sokféle küzdelmem volt aközött, ami adott, és aközött, amiben én hiszek a színházi világban. Pont annyi küzdelem, annyi bukás és siker után érkeztem ide, hogy meg tudtam érezni magamban és körülöttem a harmóniát. Sokat hallottam Harag Györgyről, főleg Erdélyben és Vajdaságban, és a mesteremtől, Bocsárdi Lászlótól is. Szerintem a név lelket takar, egy színházi szellemet, és ehhez méltón nagyon sok olyan alkotó van itt a társulatban, akikről azt érzem, hogy méltók ehhez a névhez. Szabad tudtam lenni a próbákon, amikor együtt kellett gondolkozni, személyes és otthonos volt, de nem veszett el a munka intenzitása. Olykor határozott volt, de nem veszett el a spontaneitás és a szabadság sem. És a személyesség, otthonosság mellett tudtunk nagyot álmodni, és tudtunk egyetemesen keresni, mindez pedig szervesen kapcsolódott a szöveghez, Szőcs Géza látnoki szövegéhez. Kapcsolódik a globalizálódó világhoz is, amely a történelem nyomait hordozza magán — vagyis mi hordozzuk magunkon. Ezek az összetevők egy szerencsés csillagállást hoztak létre. Nagyon sok jel arra mutatott, amikor megszületett a Raszputyin, hogy bennem el tudott mélyülni az a hitem, hogy „jelek” mentén merjek gondolkodni, amikor akarok. És ilyen jelekre tudtak felfűződni nagyon sokszor a jelenetek is. Így jelen tudtunk lenni a próbákon. És igazából ott tudok otthon lenni, ahol jelen vagyok, jelen vagyunk. És így, amikor meghívott Bessenyei Gedő István, a társulat művészeti igazgatója, nem volt számomra kérdés, hogy csatlakozzam.
— Orosz anyanyelvű vagy. Csongor és Tündét rendezel. Nehéz megérteni a szöveget?
— Helyesbítek. Orosz-tatár-volgai bolgár vagyok. És igen, azt hiszem, abban segít nekem, hogy nem vagyok teljesen magyar, hogy háromszorosan is odafigyelek, és sokszor kívülről láthatom a magyar Csongor és Tünde szöveget. Kívülről is figyelem a nyelv szerkezetét, ez nekem sokat segít. Olyan, mintha másodszor is megtanulnék magyarul. Minden próbán így van, amikor újra meg kell tanulnom egy színházi nyelven, abból sokat profitálok. Első körben sok magyar számára is nehéznek tűnik Vörösmarty nyelvezete, és nagyon feltölt engem az, hogy az elején akadályt látok benne, utána viszont egyszer csak kitisztul ez az „akadályfelhő”, ez a köd, és rögtön azt látom, hogy „Úristen, de tisztán érthető”, és de jó lesz a színház segítségével átadni ezt a nyelvet és a mögötte rejlő képeket. A színházi eszközök, a zene, a díszlet, a jelmez, az alkotók és természetesen a színészek segítségével átadni a Vörösmarty-szöveg, a nyelvezet mögött rejlő romantikus erőt — azt az álmodozást, ami talán ott lehetett a szerzőben. Amikor ezt felfedezzük, azt hiszem, vele vagyunk. Tehát jelen van velünk. Nincsen időbeli távolság, nincs 1831 és 2021. Akkor és ott, itt és most egyszerre vagyunk. És ez akkor ér össze, akkor találja meg a célját a hármas út, ha a nézők számára is tisztába tesszük a gondolatot és a szerző általunk elképzelt lelkét a gondolatok mögött.
— Rendezted Az ember tragédiáját Szentendrén. Most megint a „mesterhármasból” választottál. Hogy jött a Csongor és Tünde?
— Don Juannal készültem, de Bessenyei Gedő István felajánlotta, hogy változtathatok, dolgozhatnánk most a Csongor és Tündével. Kaptam három napot, hogy átgondoljam, hogy tudok-e ezzel az anyaggal foglalkozni, mert ez fontos lenne ifjúsági és egyéb szinteken a társulat repertoárja számára. Mivel már nagyon régóta meg akartam ezt rendezni, még mielőtt kőszínházakban rendeztem volna, azt éreztem, hogy ez is egy jel, amihez most tudok kapcsolódni. A Don Juan a szerelem elvesztéséről szól, itt viszont a szerelem megtalálásáról szólhat az előadás. Így kronológiailag jobb, ha elsőként Csongor és Tünde, és csak utána Don Juan. Így kihívás.
— Gyakran dolgozol magyar írók szövegeivel. Kívülről könnyebb belelátni egy másik nép klasszikus, önmeghatározó történeteibe?
— Nagyon szeretem ezt a kultúrát, szeretem a magyar nyelvet s a nyelv adta gondolkodási lehetőségeket. Hála József Attilának, Pilinszkynek, Szabó Magdának, Hamvas Bélának, Weöres Sándornak, Nemes Nagy Ágnesnek, és folytathatnám a sort… Ez a „…” jelentse a válaszomat. Számomra, ha „igazi magyarokat” említek, olyanoknak látom őket, akik műveltek, nyitottak a világra, és a saját kultúrájukat merik „keringőbe” engedni más kultúrákkal. Számomra ilyenek az igazi magyarok. Ha egyszer én magyar leszek, akkor szeretnék olyan lenni, mint ők. Nem szeretnék olyan magyar lenni, aki csak bizonygatni akarja a magyarságát, és nem nyitott a világra, mert szerintem az nem magyarság. Az ilyesmi szerintem nem is lehet az. Se oroszság, se volgai bolgárság, se tatárság, se spanyolság. Az tudja magát meghatározni és megérezni a világban, aki tisztában van a világ többi szépségével, mert van viszonyítási alapja. Akinek az nincs, az bámulja a saját tévéjét. Néha érdemes átkapcsolni…
— Mitől aktuális ma ez a szöveg?
— Attól, hogy egy olyan világot tud feltárni, ami nem létezik ma. Olyan fajta gondolkodást és korszakot mutat meg számunkra, ami a romantika korában fogant. Ehhez a világhoz erősen kötődik a festészet és a regények világa. Számomra szimpatikussá vált, hogy a népmesei világ egyszer csak színpadi értelmet nyer, ami eredendően az Árgyélusból fakad. Utánanéztünk részletesebben Vörösmarty életének, és az rendkívül felkavart, hogy szorongó időszakában írhatta meg ezt a szerző, szorongó és vágyakozó időszakában… A Perczel Adél Etelka iránti szerelme valahogy végig kimondatlan, plátói jellegű maradt. Viszont maga a mesedráma erről az álmodozásról szólt. Valószínűleg így született meg a Csongor és Tünde. Én azt érzem, hogy szeretném a hagyomány útját követni, de olyan módon, ami a felidézést hozza előtérbe, és újszerűséget is hordoz. Nekünk nem csupán a Csongor és Tündéről lesz szó, hanem Vörösmarty Csongor és Tündéjéről. Ebben a címben benne van maga a szerző is. Hiszen ő a népmesei változatokhoz képest beleírt plusz szereplőket, mint a kalmár, a tudós, a fejedelem. Megbolygatta az autentikus szálakat — tehát modern volt. Én nem szeretném a költőt „magára hagyni” ebben az újításban, ezért úgy érzem, hogy nekünk is tovább kell mennünk az ő útján. Ha ő ennyire bátran újragondolta, modernizálta, nekünk is ezt kell tennünk, különben eláruljuk a szerzőt és a 19. századi magyar irodalmat. Manapság nagyon sokan elfelejtik — miközben beleszeretnek a „régi” színházba —, hogy a „régi színház” is folyamatosan az újításon alapult. Az egy újító szándékkal létrejött színház volt. Vörösmarty drámai költeménye, Madách vagy Katona szövegszerkezete klasszicizált is a maga korában, viszont mert kockáztatni és új utakat keresni is. Szerintem mindazok, akik ma a „klasszikus” színházra hivatkoznak, gondoljanak bele abba is, hogy mindazok az emberek, akik azt létrehozták, mennyire mertek kockáztatni. Nem szabad elárulnunk a nagy szerzők szándékát. Ami régen volt, az új volt a maga korában. Tekintettel kell lennünk a múltra.
