Rájöttünk, hogy nem mi vagyunk a Föld urai (III.)

Másfél évvel a világjárvány kitörése után arra kerestük a választ, hogy a koronavírus hogyan változtatta meg mindennapjainkat, a pandémia hatásaira milyen módon változtak meg az egyéni és társadalmi szokások, de arra is kíváncsiak voltunk, hogy az átélt időszaknak milyen hosszú távú hatásai lesznek, egyáltalán milyen lesz az életünk, ha megszűnik végre a járvány.
A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolapszichológus, dr. Zagyva Miklós orvos, Póti Eduárd történelemtanár, Király Lajos református lelkipásztor, Bessenyi Gedő István dramaturg és Lieb Nemes Zsolt pedagógus. A beszélgetést moderálta: Elek György.
Király Lajos abból indult ki, hogy ha az egyházat vagy a közösségeket nézzük meg, akkor makro- és mikrokozmosz szintjén bátran fel kell tegyen minden közösség és egyén olyan őszinte kérdéseket, mint: Miről kell lemondanunk? Mi az, amit el kell fogadjunk az új élethelyzetben? Mit tarthatunk meg, és mit engedhetünk el? Mi az, amin változtatnunk kell? 
„Ezekkel szembe kell néznünk, nem spórolhatjuk ki az életünkből. Ha egy bibliai analógiát hoznék a pandémia történetéhez, az az exodus lenne, az Egyiptomból való kivonulás. Ugyanis közel egy éve mi is a 'pusztában' vagyunk. A közel négyszáz éves egyiptomi fogság után azt mondta az Úristen, hogy hagyják ott azt az életformát. Izrael népe tehát lemondott a korábbi életformájáról: a hajlékról, ahol laktak, megváltak a korábbi egyiptomi ismerőseiktől és a barátaiktól, volt tehát egyfajta életközösség, egy kultúra, amitől elbúcsúztak. A pusztában pedig megváltoztak az életkörülményeik, a társadalmi kapcsolataik, új törvényeket kellett betartaniuk, új kihívásokkal és istenképpel is találkoztak. Mi is sok mindent hagytunk magunk mögött, és nem tudjuk, hogy meddig tart ez az időszak. Izrael népe, amikor elindult, nem tudta, hogy negyven évig fog vándorolni. Mi sem tudjuk, hogy meddig tart számunkra ez az 'átmeneti' időszak” — magyarázta a lelkipásztor, rámutatva arra is, hogy mindenképpen igaz, hogy az egyházi közösségek valódi összetartozása is mérlegre fog kerülni ebben az időszakban. 
Király Lajos úgy érzi, hogy egyfajta „gyászérzés” járja át a covidos időszakot. „Freud 1917-ben írt a Gyász és melankólia című tanulmányában arról, hogy mi is a gyász, és különválasztotta a melankólia érzését a gyásztól, ezáltal a gyász pszichoszomatikus magyarázati modelljét adva. A gyász az ember olyan krízise, amelyben az 'elszakadás veszteségét' éli át az érintett, ezért Freudtól kezdve, Polcz Alainen át egészen Bodó Sáráig és Bagdy Emőkéig a gyász központi érzésvilága a veszteség. A pandémia idején azért egyfajta gyászérzés uralkodik az emberben, mert érezzük azt, hogy sokat veszítettünk, és sok mindenről kellett lemondanunk (munkahelyek, iskola, megszokott életforma, biztonságérzet, személyes kapcsolatok). A járvány előtt megvolt annak a látszata, hogy mi irányítjuk és uraljuk az életünket, de közben kiderült, hogy mégsem ez a teljes igazság. A poszt-Covid-szindróma miatt a pszichiátriai és mentálterapeuták rendelői cunamiáradatra számíthatnak a járvány után. Már sajnos látható jelei vannak, hogy a gyermekekben is lecsapódik ez, hiszen egy négy-öt éves nem tudja megfogalmazni, hogy a szülei konfliktusa miatt vagy a megváltozott családdinamikai törvényszerűségek miatt olyan a viselkedése, amilyen. Martin Seligman kísérleti pszichológus szerint pedig 'a szülők közötti rossz viszony a leglehangolóbb hétköznapi tapasztalat, amivel a gyermekek találkozhatnak'. Egyetértek Pál Ferivel, aki szerint elsősorban nem is a Covidtól félnek az emberek, hanem a legtöbb embernek van egy mély, tudatos vagy tudattalan másodlagos félelme, ami a járvány idején előtérbe kerülhet és felerősödhet. Az ifjak szorongásai az információs korban pedig mindenki számára ismerősek, melyeken csak rontott az utóbbi esztendő be- és elzártsága, a semmi ágán ülő szív (József Attila) vacogásának életérzése” — véli a lelkész.
„Mi lesz a jövő? Nem tudjuk, mert a vírusban az a legkiszámíthatóbb, hogy teljesen kiszámíthatatlanul működik. Ez okozza az emberekben az óriási nagy félelmet és bizonytalanságérzetet. Ismerek olyan lelkipásztort, aki úgy megbetegedett, hogy egy vagyonba került a gyógyítása és a rehabilitációja. Mit tehet a lelkipásztor ebben az élethelyzetben? Tudjuk, hogy a lelkészi hivatásnak három szegmense van: adminisztratív, szakrális és közösségi. Az utóbbi időkben a 'közösségi karakter a háttérbe szorult' (Tomka Miklós–Révay Edit). Régebben szinte minden kérdéssel a lelkipásztorhoz fordultak a hívek, napjainkban azonban már olyan internetes hozzáférhetőségek vannak, melyek segítségével rövid idő alatt lehet információt kérni. Azt is tudomásul kell venni, hogy a lelkészi pálya sokat veszített a népszerűségéből. Magyarországon az 1988-as statisztikai előkelő pontjáról — ahol a tizenötödik helyen volt a lelkészi hivatás — 2016-ban a hatvanötödik helyre került a 170 foglalkoztatást felsoroló rangsorban. Ennek ellenére óriási kihívások és feladatok állnak a lelkipásztorok előtt, hiszen újra fel kell építeni az egyházi közösségeket, az embereket ismét egymáshoz kell kapcsolni, és újra fel kell vállalni a régi, időtálló módszereket úgy, hogy közben ne veszítsük el a felfedezett új utakat. A lelkészeknek az egyik fő tulajdonságuk a rugalmasság és az alkalmazkodóképesség. Egyetlen példát említek: amikor bezárták a templomokat, az volt a nagy kérdés, hogyan tudjuk megszólítani a híveket. Amikor elkezdődtek az online istentiszteletek, mindenki tudta, hogy változtatni kell az istentisztelet rendjén, mert egy órán át nem lehet a híveket a képernyő előtt tartani. Volt, akinek ez sikerült, és volt, akinek nem. A lelkipásztori hivatásnak van egy horizontális és egy vertikális alaphelyzete (Szabó Lajos): az első lényege, hogy a másik ember segítésén, védelmén és lelki értékeinek az erősítésén fáradozik, és arról gondolkodik. Tudatában van annak, hogy a gyülekezeti tagok nem páciensek, hanem élethelyzetükkel küzdő embertársak is, akiket a lelkipásztor a hivatása során észrevesz, meglát és megtalál. A vertikális alaphelyzet az imádság, a bibliaolvasás és a lelki kísérés, melyek csöndes tevékenységek, és nem látványosak. Harmóniában van ez Sherry Turkle kutató gondolatával, mely szerint 'ha nem vagyunk képesek egyedül lenni, sokkal magányosabbak leszünk'” — hívta fel a figyelmet a lelkipásztor.
Király Lajos szerint a járványhelyzetben hasonló emberi magatartás és viszonyulás fogalmazódik meg, mint az Édenkertben: próbáljuk más(ok)ra hárítani a felelősséget, arcot adni az „ellenségnek”. (amikor Isten kérdőre vonta Ádámot, hogy miért evett a tiltott gyümölcsből, Évára hárította a felelősséget). Sokszor megfeledkezünk arról, hogy Isten a teremtett világot reánk bízta, hogy „őrizzük és gondozzuk azt” (1 Móz 2, 15). A zoonózisok (az állatról emberre terjedő betegségek) bizonyítottan természetkárosító tevékenységhez köthetők: a természetes élőhelyek átalakítása, az erdőirtás, a magas rizikójú vadon élő állatok kereskedelme és fogyasztása, a nem fenntartható mezőgazdaság. Átléptük tehát a határainkat, ami hozzájárult a járványok létrejöttéhez, és nem merjük azt mondani, hogy ez a mi hibánk is — figyelmeztetett.
„A COVID-világjárvány közvetlen hatásairól rengeteg információ és vélemény kering, miközben olyan jelenségről beszélünk, amelynek nem láthatjuk a végét, sem járványtani, társadalmi, politikai, sem gazdasági szempontból (a következményeit még kevésbé merném jósolni) — fogalmazott Bessenyei Gedő István dramaturg, elismerve, hogy a személyes problémáin túl a művészet és azon belül a színházművészet jövője foglalkoztatja leginkább —, de ezzel összefüggésben a társadalmi, politikai, szociális változások is, amelyeknek kontextusában, sőt, amelyek shakespeare-i értelemben vett tükreként a színház működni fog.”
„A járvány maga egy borzalmas és előreláthatóságában tragikus csapás volt az emberiségre. Olyan értelemben, ahogy a szó klasszikus definíciói szerint a tragédiát értelmezzük: a hübrisz váltja ki a tragédiát, a hősök pedig mozdíthatatlanok hübriszükben. A hübrisz mindig az ember egyféle gőgjét implikálja, amivel megsérti az istenek rendjét, a természet törvényeit, a teremtett világ rendjét. Az emberiség sokféle hübrisze vezetett a világjárványhoz: a túlnépesedésünk, az állatok életterének szűkülése, a kínai kommunista párt politikailag motivált hübrisze, a globális kapitalizmus kényszerpályái, rengeteg egyéni és közösségi, sőt, globális hübrisz.
A tragédia nézője mindig beleborzong a 'Mi lett volna, ha?' kérdésébe. Hogyan lehetett volna elkerülni, hogy Oidipus a saját anyját vegye feleségül, és gyermekeket nemzzen neki (vagy nem is lehetett volna elkerülni a jóslat betöltét?), hogyan lett volna elkerülhető Antigoné tragédiája? (Elkerülhető lett volna egyáltalán?) Mi lett volna, ha a kínai kommunista rezsim képes lett volna meghallgatni egy szakembert, egy orvost ahelyett, hogy elhallgattassa, amikor az egy ismeretlen, gyilkos vírus felbukkanására figyelmeztetett? 
Sajnos be kell látnunk, hogy a dolgok nem történhettek volna másként. Ma már közismert összefüggés, hogy a Kínai Kommunista Párt a kínai holdújév időszakában dönt a központi források regionális leosztásáról. A vuhani pártvezetés tudta, hogy egy járvány van elszabadulóban a területén, és azt is tudták, hogy lehetetlen lesz hosszú távon eltitkolni. De a politikai reflexek azt diktálták, hogy legalább addig szőnyeg alá söpörjék a tényeket, ameddig a központi döntés megszületik a következő tervgazdálkodási időszak támogatásainak leosztásáról Pekingben. Utána majd megoldjuk, megoldják a szakemberek… Egy rezsim politikai logikája felülírta a természet rendjét — és ez a hübrisz végtelen pusztítást szabadított el az egész világon. 
A járvány megmutatta az ember legrosszabb arcát, de a legjobbat is. Miközben rengetegen haltak meg, sajnos még sokkal többen voltak, akik erről tudomást sem véve hihetetlenül destruktív álhíreket terjesztettek, tagadták a vírus létezését, relativizálták az ártalmasságát, hihetetlenül primitív összeesküvés-elméletekkel rombolták a védekezés társadalmi morálját.
Eközben viszont hihetetlen elmék és áldozatkész emberek mozgatták meg minden energiájukat az emberiség érdekében. Példátlan rekordidők alatt készültek hatékony oltások, és rengeteg, magasan képzett ember, egészségügyi dolgozók tömegei dolgoztak utolsó leheletükig, kifulladásig, sokan a saját életüket feláldozva — az emberért.
Eközben a politikai hatalom az egész világon hol járványt kezelt, hol tőkét kovácsolt, de ez természetéből adódó sajátosság. 
A társadalmi kockázat most éppen az, hogy a járvány után mennyire marad karanténtársadalom a társadalmunk. Michel Foucault a hatalom és az elnyomó mechanizmusok XX. századi módszereinek egyik eredőjeként a kései pestisjárványok karanténvárosainak szervezési, ellenőrzési rendszerét és hatalmi mechanizmusait említi.
A hatalom gyakorlói számára a karantén fogalma mindig veszélyes 'ihlet' forrása, mert a szó foucault-i értelmében panoptikussá teszi a társadalmat, ami az egyén szabadsága rovására hoz létre nagyobb társadalmi fegyelmet. Ehhez szükséges egy 'nagyobb ellenség', amellyel szemben védekezni kell, és ez a 'szent küzdelem' megköveteli a szabadságunkról való lemondás gesztusát. 
Az ötletet a pestis esetében is egy valódi probléma adta a hatalom gyakorlóinak. De ösztönösen tanultak belőle, és a valós baj elmúltával is megmaradt egy veszélyes tanulság: hogy egy megfelelő ellenségkép felrajzolásával a társadalom sakkban tartható, megfigyelhető, ellenőrizhető, szabályozható. S emellett még érveket is fel lehet sorakoztatni (például a bűnözés automatikus csökkenését azáltal, hogy este tíz után nincs élet a városainkban).
A pestis reális veszedelmét a XX. század elnyomó rendszerei rendre behelyettesítették utóbb mesterségesen kreált veszélyforrásokkal: háborús ellenségképekkel, fajgyűlölettel, osztályharccal, világháborúkkal, hidegháborúval, atomfenyegetéssel stb. 
Ha mégis jósolgatnom kellene, akkor azt mondanám, a COVID utáni időszak legfőbb kihívása ez lesz: vissza tudjuk-e állítani — és milyen mértékig — a szabadságunkat, beleértve a szellemi szabadságunkat is? Sajnos nem jó jel, hogy miközben társadalmaink lassan elkezdenek, ha nem is úrrá lenni a járványon, de mégis szép lassan kontroll alá vonni a terjedését az oltási programokkal, ezzel párhuzamosan a Fekete-tengeren máris hadihajók néznek farkasszemet, az orosz-ukrán határon százezer számra állomásoznak katonák, diplomáciai feszültségek fokozódnak a világban.
Mintha egy második hidegháború elszabadításában látnák a hatalom gyakorlói a 'megoldást' a járvány utáni ellenségkép megnyugtató biztosítására, amelyre hivatkozva fenntartható maradhat a panoptikus társadalmi rend. Panoptikus alatt megint foucault-i terminológia szerint értem a kevesek által ellenőrizhető sokak társadalmát: a panopticon olyan, kör alakú börtön, amely egy középpontból áttekinthetővé teszi az összes cellát, így akár egyetlen megfigyelő fenn tudja tartani a rendet: egyszerre képes elválasztani a „rabokat” egymástól, kivédve a szervezkedés lehetőségét — és egy megfigyelői középpontból ellenőrizhetővé tenni tömegeket.
A járványkezelés ilyen ellenőrző mechanizmusaira elengedhetetlenül szükség volt és még mindig szükség van. A karantén a pestis óta az egyetlen igazi megoldás a járvány lassítására. Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy a társadalom a járvány elmúltával — történjen ez fél, egy vagy két év múlva — résen legyen, és visszakövetelje a szabadságát” — hangsúlyozta Bessenyei, megválaszolva azt a kérdést is, hogy mindez miért is fontos a színháziaknak. „Mert a színházművészetet a görög polisz szülte több évezreddel ezelőtt. A színház a transzcendencia talaján jött létre, fejlődött ki a rítusból, vallási ünnepekhez kapcsolódva (mindig valami transzcendens igazsággal tartott kapcsolatot), társadalmilag pedig a demokrácia talaján fejlődhetett ki. Nem véletlen, hogy az inkvizíciótól kezdődően a nácikig és kommunistákig minden diktatórikus hatalmi gépezet erői felszámolni, elnyomni vagy totális kontroll alá vonni igyekeztek a színházművészetet. És az sem, hogy a színház így vagy úgy mindig ellene hatott az elnyomó gépezeteknek, akkor is, ha nem politizált (és nem is helyeslem, hogy aktuálpolitizáljon vagy pártpolitizáljon — pusztán a szabad gondolat alternatíváját kínálja fel, de ez már elég ahhoz, hogy szemet szúrjon a totális kontrollt óhajtó rendszereknek)”.

„A mi hivatásunk igazi, COVID utáni feltámadásának az lesz a feltétele, hogy a közösségi együttlét élményét újra megélhessük. Ehhez azonban az első lépést a társadalomnak kell megtennie: a szabályok betartása mellett az oltási programokban való tömeges részvétellel. Csak ezután kérhetjük számon újra az alkotmányosan és törvényekkel garantált szabadságjogaink visszaadását — de ameddig a labda nálunk pattog, ameddig nem oltattuk be magunkat, ameddig nem tettünk meg mindent azért mi magunk, hogy visszaszerezzük a szabadságunkat, addig hiteltelen minden igényünk a régi, normális életünkre.
Addig a társadalmaink valóban túlélő üzemmódban maradnak, és a túlélés érdekében, a gazdasági regressziót elkerülendő továbbra is kizárólag a GDP-növekedés 'szent tehenét' ismerik majd el kívánatos kivételeknek a megszorítások alól. Hogy legyen mit enni, és legyenek alapvető szolgáltatások — főleg közegészségügy, közpénzen. 
Csakhogy ez a Maslow-piramis legalja csupán: életben maradni, enni, inni, létezni. A Maslow-piramis csúcsa az önmegvalósítás, ami közvetlenül az esztétikai szükségletekre épül rá (azok pedig a kognitív szükségletekre). Ahhoz, hogy újra embernek érezhessük magunkat, nem pusztán túlélni képes állatoknak, ahhoz, hogy az önmegvalósítás szintjének akár csak a közelébe eljussunk, újra szükségünk van oktatásra, felsőoktatásra, kultúrára, tudományra, művészetekre. És hívő emberként teszem hozzá: szabad vallásgyakorlásra.
Ezek nélkül mit ér, hogy életben maradtunk, akik szerencsések voltunk? Ahogy Churchill kérdezte: ha a kultúrát nem támogatjuk, akkor végül is miért harcolunk? Nem a civilizációnk, a kultúránk, a szellem túléléséért küzdöttek azok a százezrek és milliók, akik emberéletek megmentésén fáradoztak utolsó leheletükig? 
Ahhoz, hogy e nehéz tragédia végén át tudjunk lépni a katarzis megváltó tisztítótüzén, és visszaszerezzük ember voltunkat is, szükség volt az állatban is meglévő túlélési ösztönünkre, a jég hátán megélés képességére. De a teljes ember nem ezen a szinten tételeződik. A közös felelősségünk, hogy visszaszerezzük mindazt, amiért érdemes volt túlélni, és ami nélkül megszületni is hiábavalóság: és ez nem a GDP, még ha annak talajára épül is egy kapitalista társadalomban, hanem az oktatás, a tudomány, a kultúra, a hit, az ember szellemi nagysága — ami nélkül nem létezhet önmegvalósítás sem, nem létezhet teljes ember.
Mindennek feltételeit azonban csak akkor követelhetjük vissza a hatalomtól, ha előbb bizonyítottuk, hogy mi magunk már mindent megtettünk, ami rajtunk állt. Ezért ha üzenhetnék mindenkinek, aki a színházat szereti (és Istennek hála sok ezer ilyen ember él Szatmáron), de azoknak is, akik bármilyen művészetet értékelni tudnak a filmtől a könnyűzenei koncertekig, továbbá mindazoknak, akik vágynak rá, hogy a gyermekeik normális oktatásban, közösségben fejlődjenek, hogy valaha újra cserediákprogramokkal járhassák be Európa legjobb egyetemeit (és legyen élménygazdag fiatalságuk), akkor azt az egyetlen üzenetet fogalmaznám meg, s nem a test, hanem a szellem túlélése és fejlődése érdekében, hogy oltassák be magukat” — zárta gondolatait Bessenyei.