Raszputyin: Az idő pillangóhatása
Képzeljünk el egy nagyon gyors snittet, mintha egy filmszalagot tekernénk vissza, mondjuk kiindulva a délszláv háborúból, a romániai forradalmon, a berlini fal leomlásán, a 70-es évek palesztin merényletsorozatán, a prágai tavaszon, a Gulágon, a haláltáborokon, satöbbin, satöbbin át, peregnek, szaladnak a képek, majd belassul a filmszalag pörgése, és egy kimerevített pillanatban megáll egy torkolatcsőben, oldalt fordulunk, és lám — na ez az a lövés, amit egy bizonyos Gavrilo Princip nevű diák ad le 1914. június 28-án Szarajevóban, mit sem tudva arról, hogy végzetes lavinája százmilliókat temet maga alá. Szőcs Géza Raszputyin című darabja erre az egy végzetes pillanatra fókuszálva próbálja a képzelet abszurd játékát játszani: mi lett volna, ha nem dördül el a lövés… Az abszurd játékhoz kiválasztja a lehető legabszurdabb főhőst a történelem egyik legvitatottabb figurájának személyében, a cári Oroszország látnokát (?), parafenoménját (?), legnagyobb szélhámosát (?), esetleg (a fent említett diákhoz hasonlatosan) Európa szimbolikus sírásóját (?). Két hetet adnak neki az arkangyalok, hogy megmentse a világot „a lövészároktól, szögesdróttól, a börtöntől, a spanyolnáthától, az éhhaláltól, a mustárgáztól és a gázkamrától, a szuronyoktól és az atombombától…” Raszputyin „mission impossible”-je stílusteremtő alkotói intencióval nyer egyedülálló formát a szatmárnémeti társulat produkciójában, Sardar Tagirovsky rendezésében. S bár mindannyian tudjuk, mi lesz a végkifejlet, szorgosan drukkolunk a modern kor sajátos Teiresziaszának, hogy rávegye az európai uralkodókat, válasszák a bölcsességet a „haláltáncos vérkarnevál” (Szőcs) helyett, ami egyaránt rettenetes következményeket ró a győztesekre és a vesztesekre.
Az előadás elképesztően grandiózus víziót tár a néző elé, amelyben Raszputyin vitatott figurája szinte krisztusi szerepkörben tetszeleg, annak a tébolynak a fényében, amit huszadik századnak hívunk. A díszletben kétoldalt elhelyezett arcok, a különböző mészárlások áldozatai az előadás egy pontján nevesítődnek a kijelzőn, de nem a puszta elrettentés szándékával: arra kell rádöbbennünk, mi tettük ezt magunkkal, ebben a szörnyen rosszízűen ketyegő időben, ami Sardar Tagirovsky színpadán hol hangeffektként, hol a megbillentett szék metronómjával méri tetteinket. Az idő elképesztő asszociációs mezőben jelenik meg a produkcióban, a Raszputyint és Loulou-t „összeboronáló” Marcel Prousttól addig a csúcspontig, ahol az egyébként az előadásban vissza-visszatérő, a görögségre és a végletekig stilizált japán színházi formákra egyaránt emlékeztető archaikus kar elénekli a dalt a régi órákról (старинные часы). Katartikus pillanat. Külön tanulmányt érdemelne a látványvilág, a fényektől kezdve a bábhatású, szinte commedia dell’artésra maszkolt színészeken át, a Kupás Anna tervezte, erős ecsetvonásokkal stilizált jelmezekig. Külön elemzést érne Bakk Dávid László kitűnő zenei vonalvezetése. Külön lehetne ódákat zengeni a szatmárnémeti társulat lenyűgöző színészi megnyilvánulásairól, de mindenképpen illik kiemelni a Raszputyint megformáló, letaglózóan erős színpadi jelenléttel bíró Rappert-Vencz Gábort. „Non ho l'età, non ho l'età Per amarti, non ho l'età Per uscire sola con te” — énekli mintegy fináléként Loulou (Budizsa Evelyn). Kívánom, hogy mi legyünk elég „idősek” szeretni, és legyen időnk megnézni ezt az előadást, bárhol játsszák is…
A túlélés esztelen ára
Balogh Gyula, a Népszava kritikusa is Kisvárdán látta a Szőcs Géza fikciós történelmi drámája alapján színpadra vitt, a fesztiválon két díjjal is kitüntetett Raszputyint.
Vörös rózsákat osztogatott Raszputyin a közönség soraiban ülő hölgyeknek. Jól jártak, akik a sor szélén ültek. A mellettem lévő, aki kapott a virágból, az előadás csaknem négy órája alatt folyamatosan illatozta azt. De nem csak a virágnak volt illata, hanem a Sardar Tagirovsky által rendezett produkció hatása alól sem lehetett távol maradni. Módszeresen, ravaszul szippantott be. Megkínált sokféle rendezői eszközzel, és mindenki azzal tartott, amihez épp kedve volt. A fiatal rendező hamar túllépett Szőcs Géza szövegén, illetve sok mindennel megtámasztotta, kiegészítette.
Az előadás egyik erőssége a vizualitás, olyan aprólékosan felépített és látványos képi világot teremtett, ami ritkaság (díszlet- és jelmeztervező: Kupás Anna). A színpadon újra és újra megjelennek fantasztikus kosztümökben a gyakorlatilag festői maszkot hordozó szereplők az ősi keresztény szertartásokra utaló botokkal. Tényleg olyan az egész, mint egy festmény. A rendezőnek nagyszerű húzása, hogy a néző kiigazodjon a bonyolult történelmi eseménysorokban, rövid életrajzokat és ismertetőket vetít, ezzel könnyítve a megértést. Mindezt úgy, hogy nem veszi el a figyelmet a lényegről.
És hogy mi is a lényeg? Raszputyin egy sajátos történelmi figura, a cár bizalmasa, sokak szerint nagy szerepe van a XX. századi történelemben, mindenesetre egy látnok, egy mágus, aki találkozik uralkodókkal, befolyásos személyekkel, és próbálja befolyásolni a világot. De a háborút, a háborúkat, az árulásokat, a gyilkosságokat, a köpönyegforgatásokat nem tudja megakadályozni. Mi már csak ilyenek vagyunk, hibázunk, aztán felmentjük magunkat, és igyekszünk megsemmisíteni a vélt vagy valóságos ellenségeinket. A túlélésnek ez az ára.
A szatmárnémeti színház társulata jól beszéli Tagirovsky színpadi nyelvét, alázattal, odaadással követik őt, és ez a produkció javára íródik. Egyszerre szórakoztatók és elgondolkodtatók a zenék, amelyek valójában szinte himnusszá vált slágerek. Sokat hallottuk őket, ebben a miliőben azonban új jelentést kapnak, szinte újraszületnek (zeneszerző: Bakk-Dávid László).
