Reggel nyolckor a sétányon
A felkelő nap melege még küzdött az éjszaka lehűlt levegővel, a gyenge légmozgás még inkább hűvös volt, mintsem melegen simogató. A sétányt takarító munkások kissé hangosan osztották meg egymással a problémáikat, többen fejezték ki elégedetlenségüket életük nem mindig jó irányba haladó dolgaival kapcsolatban, majd ők is leültek, rágyújtottak egy cigarettára, és szürcsölték a zsebükből elővett pillepalackban lévő kávét. Úgy tűnt, mintha megnyugtatta volna őket az a tény, hogy elmondhatták a bajaikat. Többen munkába rohannak, nem tűnnek se kipihentnek, se olyannak, mint aki jókedvvel megy be egy olyan munkahelyre, ahol nyolc-tíz vagy akár több órát is el kell töltenie. Kevesen vannak ma már azok, akik számára megadatott a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” lehetősége, s közben idővel arra is rájönnek: azzal, hogy többet dolgoznak, nem jutnak előbbre.
Ervin mellett ide-oda röppenő galambok jelennek meg, keresik a maguk táplálékát. Emberi szemmel nézve úgy tűnik, hogy a galamboknak nincsenek gondjaik, jól megértik egymást, látszólag nem vitatkoznak, az sem észlelhető, hogy megpróbálják elkapkodni egymás elől a táplálékot. Játékosnak tűnik az életük, ezt az életmódot a mellettük elrohanó emberek is megtanulhatnák a maguk érdekében. Nehéz lenne eldönteni, hogy az emberekben bennük van a rohanás ösztöne, vagy valóban olyan ez a világ, hogy szükség van az állandó rohanásra, hogy ne maradjanak le a haladásban. Sokszor hallunk arról, hogy régen nem így volt, s valóban nem így volt, valahogy másképp, az akkori viszonyoknak megfelelően. Nem szabad összehasonlítani a jelent a múlttal, mert minden kornak megvannak a maga jellegzetességei. Ervin mellett egy közeli padon egy idős házaspár ült le néhány percre. A reggeli bevásárlásból jönnek, átlátszó zacskójukban kenyér és tej van. Biztos sokat tudnának beszélni, hogy harminc-negyven éves korukban mennyire a rohanás és mennyire a nyugalom jellemezte az életüket, de ezeket a történeteket a ma embere úgysem értené meg. Mint ahogy ők sem értik meg azt a két fiatalt, akik bizonyára iskolába tartanak, de egyáltalán nem sietnek. Leültek az idős házaspárral szemben lévő padra, és egymás vállára borulva maradtak szótlanul.
A környéken fokozatosan beindul az élet. Gépek hangja erősödik, folyamatban van a tér felújítása, valahonnan építőmunkások hangja hallszik, mintha az ő problémáik mindenki számára ismertek kellene legyenek. Ervin egy idő után felállt, és végigsétált a sétányon. Egyre többen jöttek-mentek, egyesek sietve, mások teljes nyugalommal, egyeseken látszott, hogy fontosnak tartották a dolgukat, másokról könnyen leolvasható volt, hogy céltalan az útjuk, töltik az időt, vagy éppen azért hagyták el a lakásukat, hogy meneküljenek a magány elől.
Ervin sok ember mozzanataiban magára ismer, hasonló problémákkal küzd ő is. Ő is lehetne az egymás vállára boruló fiatalok egyike vagy a munkába rohanó személy, de lehet majd a magány elől menekülő és lehet majd a bevásárlásból haza sétáló idős ember. Bár még csak reggel nyolc óra van, mégsem kipihent, vidám és nyugodt emberekkel lehet találkozni, hanem a megnyugvást keresőkkel, akik sokkal többet remélnek, mint amennyit kaphatnak egy átlagos munkanapon. Ervinben egyre jobban megerősödik az a kérdés, hogy vajon az emberek állnak hozzá rosszul a dolgokhoz, vagy olyan a világ, hogy meg vannak szabva a keretek, hogy meddig lehet elmenni, ki vannak jelölve az utak, melyekről le lehet ugyan térni, de fennáll a veszélye annak, hogy ott majd nehezebb lesz haladni. A tömegből, az átlagból mindig azok az emberek válnak ki, akik nem a megszokott módon élnek, vállalják a kockázatokat, a kihívásokat, ezek az emberek nem biztos, hogy reggel nyolc órakor itt haladnak el a sétányon, és megengedik maguknak, hogy néhány percre leüljenek egy padra.
Elek György
