Sajtóközlemény az Északi Színház szakszervezetétől

Mindenekelőtt fontos kiemelni a szakszervezeteket körülölelő negatív közvélemény elkerülése miatt, hogy az Északi Színház szakszervezetének vezetősége ingyen és bérmentve, bármilyen plusz anyagi juttatás nélkül végzi tevékenységét, puszta elkötelezettségből, a tagok és alkalmazottak érdekeit védve.
Ezen alkalommal is szeretnénk kifejezni hálánkat a Szatmárnémeti Helyi Tanácsnak és a polgármester úrnak, hogy ha nehézségek árán is, de sikerül kiszorítaniuk az Északi Színház működéséhez szükséges költségvetést és a bizalmat.
Azért érezzük fontosnak ezt a sajtóközleményt, mert az interjúban elhangzott egyes, esetleg szerencsétlenebbül hangzó kijelentések sérthetik a munkájukat becsülettel elvégző alkalmazottak érdekeit, közéleti megítélésüket. Kötelességünknek érezzük a közvélemény tisztán látása érdekében, az elhangzottak tükrében esetleges negatív érzések kialakulásának elkerülése érdekében, ami a Harag György Társulat munkaközösségét érintheti, hogy tisztázzunk egy-két félreérthető tényt.
Szeretnénk hangsúlyozni, hogy most mint az érdekképviseleti szervezet vezetőségének minőségében nyilatkozunk, és a cikkben csak a dolgozókat érintő dolgokra szeretnénk reflektálni. Hatáskörünket nem túllépve a művészeti irányzattal kapcsolatos kérdéseket nem érintjük, mivel vannak sokkal szakavatottabbak a színház vezetőségében, akik tisztábban látják és ismerik ezt a problematikát.
A cikk bevezetésében az jelent meg, hogy a Harag György Társulat 1 889 000 lej plusz támogatást kap a 2%-os jövedelemadókból. Helyesbíteni szeretnénk, hogy a teljes Északi Színház, a román nyelvű társulatot is beleértve kapja a támogatást, nem csak a Harag György Társulat. Tudjuk, hogy örökös probléma a vendégművészekkel kapcsolatos kérdés, főleg, ha csak tisztán könyvelői és költséghatékonysági szemszögből nézzük. Ez más színházaknál is megszokott jelenség. Minden előadás külön projektként működik. A legtöbbet meg lehet oldani a „helyi” emberanyaggal, viszont vannak olyan projektek, amelyek túlnőnek egy egyszerű előadás kivitelezésén, a fejlődést, továbblépést, szintet lépést jelentenek a társulatnak és a nézőknek is. Ilyen esetben szükség lehet a vendégművészre, mert éppen az az alkatrész, ami hiányzik az előadás működéséhez. Nem azért, mert a színház alkalmazottai fölöslegesek. A társulat minden alkalmazottja hittel és alázattal végzi feladatát, nagyon sok esetben erejét meghaladva, olykor éjszakába nyúló próbákkal (és ezt már nem a fizetésért téve), ünnepnapokat feláldozva, mert mindenki tudja és hiszi, hogy csak az előadás számít, ami a nagybecsű néző elé kerül.
Ennek fényében a fenntartó részéről az a kérdés, hogy „akkor miért fizetjük a színház alkalmazottait?”, eléggé meggondolatlannak és sokak számára sértőnek hangozhat. Leegyszerűsítve a jelenséget, például ha aszfaltozni kell több utcát, járdát, köztudott, hogy a hosszúságuk nem egyforma, mindenik különböző. Viszont az előrelépés, a fejlődés, a közjó, az igényesség érdekében kivitelezni kell a munkálatot. A projekt sikerességének érdekében szükség lehet más városból való kivitelezőre, mert a helyi erők éppen egy másik utcán dolgoznak, vagy éppen nincs elég markológépes vagy burkoló. Ebben az esetben is felvetődik a kérdés, hogy miért fizetjük a helyit?
Tudjuk azt is, hogy nem kevés a színház éves költségvetése, főleg a 2016-oshoz képest, amióta megkétszereződött. Viszont azóta egy gyönyörűen felújított, európai szintű épületben működünk, amelynek a fenntartási költségei is sokkal nagyobbak, mint a felújítás előtt. Szóba került a művész személyzet „lényegesen” megemelkedett bére. Mielőtt bármely olvasó azt hinné, hogy ezek semmit sem csinálnak, és egy csomó pénzt keresnek, tudatnánk, hogy ez a lényeges emelés azt jelenti, hogy a színházban az átlagfizetés még mindig a 2021. júliusi romániai nettó átlagfizetés (3545 lej) alatt van. A „lényeges emelés” előtt olyan botrányosan, megalázóan alacsony bérért, éhbérért „dolgoztak” a művészek, amelyet évtizedek alatt, megemelt bérezéssel sem lehet jóvátenni. Akkor sem és most sem a fizetésért szegődtek el az emberek a színházhoz, hanem valamilyen küldetéstudatból és alázatból.
Egy másik kényes kérdés, ami felvetődik a riportban, az a járvány ideje alatti tevékenység és bérezés. Említésre kerül kétszer is, hogy amíg a gyártósor mellől a munkásokat vagy kényszerszabadságra küldték, vagy elbocsátották, az önkormányzat kulturális intézményeinek alkalmazottai továbbra is kapták a fizetésüket, pedig nem voltak előadások… Egyértelmű, hogy ha ez így hangzik el, részigazságként, enyhén populista fennhanggal, egy, a járvány miatt állását elveszítő családfő zsebében kinyílik a bicska. És máris szerzett a kultúra magának egy ellenséget… Ez a „munkás” már soha nem fog bejönni a színházba, bármilyen az előadás-kínálat. A közvéleménynek tudnia kell, hogy a színház alkalmazottai is voltak kényszerszabadságra küldve, hetvenöt százalékos szintre csökkentett fizetéssel. Ezt a polgármester úrnak tudnia kell, mert a színház vezetőségéhez a fenntartótól érkező, a fizetés csökkentését elrendelő hivatalos megkeresésen az ő aláírása szerepelt. Annak ellenére, hogy az ország kormánya nem rendelt el fizetéscsökkentést az állami kultúrszférában, mindenki kénytelen volt belátni, hogy a társadalmi szolidaritás jegyében így helyes.
Emellett, attól függetlenül, hogy nem lehettek előadások, és önnön hibánkon kívül el voltunk szakítva a nézőktől, a munka megállás nélkül folyt, otthoni felkészülés formájában és elektronikusan. Onnantól, hogy már be lehetett járni a színházba, elkezdődtek a következő előadások próbái és előkészületei. Az előadás csak a jéghegy csúcsa, ami látszik. Ahhoz, hogy az látható legyen, és kiemelkedhessen, rengeteg megalapozó és építő munkára van szükség. (A kényszerszabadságon kívül egy percig nem állt le a színpadi munka.)
Városunknak a közelmúltban volt olyan polgármester-helyettes asszonya, aki úgy képzelte a színházat, hogy a bemutató előtt egy héttel valamit „bohóckodnak” a színészek, és lehet is nézők elé állni. Bízunk benne, hogy az ilyenfajta gondolkodás a városvezetésnek csak egy múltbeli, nevetséges színfoltja marad.
A színház vezetőségének okosan, ötletesen, a járványügyi szabályokra odafigyelve sikerült egy jól alkalmazható munkatervet kidolgoznia, hogy amikor végre újra találkozhattunk a nézőkkel, egy új és friss lélegzetvételt jelenthetett a színház mindenkinek. Nem volt könnyű egymás arcát nem látva, maszkban próbálni, vagy fizikailag megerőltető mozgást végezni, a 1,5 métert is betartva. Ez viszont senkinek nem idegen, mert más munkaterületen is voltak és vannak ebből eredő nehézségek.
Annak reményében, hogy az olvasók, a nézők és a városvezetés színház iránti szimpátiája és étvágya megmarad és nőni fog, kifejezzük köszönetünket azoknak, akik mind anyagilag, lelkileg vagy tapssal támogatják a színházban dolgozók munkásságát.
Bízunk abban, hogy a cikkben felmerülő művészeti, küldetési, irányzati kérdésekben őszinte párbeszéddel, a társulat önzetlen, a fejlődést támogató, mindenki igényét szem előtt tartó, magas művészi szintet képviselő vezetőségével sikerül a társulat munkásságát egy olyan, mindenki számára elfogadható mederbe terelni, hogy a szellemi erejükkel és a két kezükkel dolgozó nézők is egyaránt otthon érezhessék magukat a nézőtéren.
A már nemzetközi hírnévre is szert tevő Harag György Társulatnak és fenntartójának is kötelessége a szülőföldön megmaradva, közös erővel egy élhetőbb, igényesebb, nyitottabb társadalmat kialakítani magunk körül, amelyben az emberi értékeknek és minőségnek kell győzedelmeskednie.
Ennek reményében kívánunk mindenkinek jó munkát.

„…Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
József Attila: A Dunánál (részlet)

Cristian Gătina elnök
Gál Gyula alelnök