Sem múlt, sem jövő: kezünk ügyében csak a jelen
A premiert a hét végén tartották, az előadás egyik fő üzenete: sem a múlt, sem a jövő nincs a kezünk ügyében, csak a jelen. Az előadásáról jelent meg kritika a Krónika szeptember 21-i lapszámában, Kiss Judit tollából.
Mit üzen a jövőnek és mit üzen a jelennek egy világhatalom eltűnése és egy, a történelem süllyesztőjében elmerülő birodalom végvergődése? — ezeket a kérdéseket járja körül Friedrich Dürrenmatt német drámaíró 1950-ben írt, A nagy Romulus című darabja, amelyet Bocsárdi László kétszeres UNITER- és Jászai-díjas rendező állított színpadra a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatával. Az erőteljes és határozott rendezői kézjegyet magán viselő, rendkívül letisztult látványvilágú, felesleges hangsúlyok nélküli, dinamikus színészi játékot felvonultató előadás premierjét a hétvégén láthatta a közönség az évad első nagyszínpadi bemutatójaként.
Felülről szemlélni a történelem folyását
Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója harmadszor dolgozott a szatmári társulattal: két évvel ezelőtt a Scapin című előadást, azelőtt a számos fesztiválon szereplő Tévedések vígjátékát állította színpadra. A mostani darabválasztás nem véletlen: mint maga a rendező hangsúlyozta, a Romulus Augustus, az utolsó nyugatrómai császár hatalomvesztését és egy hanyatló birodalom végnapjait feldolgozó darabot az európai kultúra alapértékei eltűnésének előérzete sajnos élesen maivá hangolja. Maga a darabválasztás is arra irányítja a figyelmet, hogy egy változó korban élünk, korszakhatáron, amikor a nagyívű változások, a barbárok bejövetele, egy szokás- és világrend megrendülése áll a küszöbön.
Mai korunkról, mai korunknak szól A nagy Romulus derűsen fájdalmas, tragikomikus története, amely a Római Birodalom hanyatlásának témáján keresztül egy elvesző világról beszél, éppúgy, mint a művész, az értelmiségi mindenkori felelősségéről. Dürrenmatt a II. világháború élményeit feldolgozva, azaz egy szélsőségesen agresszív, tömegeket manipuláló birodalom kegyetlenségei kapcsán fogalmazza meg, hogy nem erkölcsös védeni egy romlott társadalmat. A tyúktenyésztési szenvedélyének élő, a történelem folyását mintegy felülről szemlélni akaró utolsó császár groteszk, egyszersmind bölcsen látnoki figuráját kiválóan jeleníti meg Nagy Csongor Zsolt. Az általa megformált Romulusnak köszönhetően elhiszi a néző az előadás fő gondolatát, miszerint az ember arra vonatkozó elképzelése, hogy a történelem folyásának irányát meg tudja változtatni, vicces elképzelés, nem egyéb hiú ábrándnál. Ahogyan elhisszük azt is, amiként a nagy Romulus önmaga és a birodalom sorsát látja előre, sztoikus belenyugvással, családja és alattvalói környezete számára érthetetlen nyugalommal várja bukását, amikor a barbár germánok támadni kezdik birodalmát.
A természet állandósága a hatalmi játszmák mögött
A Római Birodalomba pedig végül betörnek az egykori hatalmas császárság pusztulása után a barbárok. Fejedelmük, Odoaker alakját Méhes Kati formálja meg, alakítása letisztult, míves, hatásos, figurája pedig nemtelen — sem férfi, sem nő, avagy férfi is, nő is egyszerre. A színen megjelenő barbárok álarcot és egyfajta egyenruhát viselnek, az előadás végén pedig mozdulataikból, gesztusaikból a mai kor szelfiző, arctalan tömegére való utalás is kiolvasható. Az előadás tere leegyszerűsített tér, az egyszerű vonalak, az első felvonásban szinte megbontatlan szürke falak felerősítik a színészi jelenlétet, a színészi játékot, a jelmezeket és az elhangzott szavakat is. Mindez csak aláhúzza a rendezői koncepció letisztultságát, a különleges látványvilág, Bartha József UNITER-díjas díszlettervező és Cs. Kiss Zsuzsanna jelmeztervező munkája pedig az előadás vizuális összhangját erősíti. Említésre méltó a hangeffektusok használata és játéka is: a mikrofonba mondott szavak, mondatok elidegenítő hatásúak. Több jeleneten keresztül használ zenei vagy különböző hangokkal való aláfestést, ezzel a történetben tapintható feszültség, bezártság, kényelmetlenség érzését fokozza.
Míg az első felvonásban az látható és érzékelhető, hogy a mennyezetig érő szürke falak mintegy „rácsukódnak” a történésekre, a második felvonásban kinyílik a tér. Megváltozik a látványvilág: a színpad hátsó részében sötétzöld lombok, méregzöld fű sejlik föl, dombszerűen emelkedő ligetre nyílik rálátás. Ekképpen kinyílik a tér, ami akár arra is utalhat, hogy a mindenkori hatalmi játszmák fullasztó, beszűkülő és torzsalkodó légköre mögött azért mindig ott húzódik a természet állandósága, amire figyelni kell. Az előadás egyik üzenete abban a monológban fogalmazódik meg, amelynek távlatában a Római Birodalom eltűnésének története kitágul: egy összetett, árnyalt és gazdag világ eltűnéséről van szó, amikor világunkból tovatűnnek a tengerek lakói, a delfinek, amikor a pezsgő városok, virágzó mezők, maga az élet tűnik el. Hiszen ezt is jelképezheti Róma: a lelkünkben élő egykori, letűnt birodalmat, amely egyesítette a különböző népeket, azt a birodalmat, ahol a vallásukat szabadon megélhették az egyes nemzetek, egy összetett, sokszínű multikulturalitást, ami kulturális gazdagságot jelent. És ez az, amire vigyáznunk kell — fogalmazott a rendező az előadást követően, kifejtve: Dürrenmatt tragikomikus, expresszionista látomása azt is megfogalmazza, hogy sem a múlt, sem a jövő nincs a kezünk ügyében, csak a jelen.
