Szaploncai látványosságok

Máramaros megyében, a Tisza jobb oldalán fekszik egy színes, díszes, érdekes település, Szaplonca. Az egykor földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó falucska a hazai turizmus egyik gyöngyszemévé nőtte ki magát.

Szeretnénk azt hinni, hogy születésünk, életünk, tetteink nem hiábavalóak. Minden, aminek részesei vagy alkotói vagyunk, végül megőrzi emlékünket. Lehetőségeinket nem korlátozza a földi élet mulandósága, s utódaink továbbviszik majd a lángot. Örökséget adni, nyomot hagyni magunk után a legnemesebb cél, amire törekedhetünk.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

John Donne (Fordította: Sőtér István)

A Szatmárnémetitől alig 90 kilométerre található Szaplonca (Săpânţa) nem egy szokványos kis település. Látványosságai egyaránt képezik a világörökség részét, őrzik a román nyelv és kultúra megmaradásának történetét, a tradíciók egyetemes időtlenségét. Bár a település nevéről mindenkinek először a Vidám Temető (Cimitirul Vesel) jut eszébe, érdemes időt és figyelmet szentelni a többi látnivalónak is. A csodaszép bükk-, kőris- és juharerdő, a népszokásokat őrző ványolók és a színes népviselet önmagában is vonzza a kirándulókat. Emellett több legendás múltú épület is várja a kíváncsi látogatókat.

Az említett temetővel szemben, egy csendes erdőn át vezető úton érkezünk meg az Európa legmagasabb fatornyával rendelkező körtvélyesi (Peri) ortodox kolostorhoz. A 78 méter magas fatorony óriásként tör az ég felé. Az öt épületből álló együttes mintha egy világ zajától elzárt menedék lenne. A kis sétány, a csodálatos kert s a tölgyfából épült kápolna meghitt légköre magával ragadja a megfáradt vándort.

Az épületek Dorel Cordoş tervei alapján épültek, s egyfajta utódként őrzik az egykori (saját román nyelvű nyomdával is rendelkező), 1703-ban elpusztult szentmihálykörtvélyesi kolostor emlékét. Közelről is meg lehet csodálni a fából készült külső csigalépcsőt, avagy a templom alatt működő kápolnát. A körülölelő fák megteremtik azt a kellemes érzetet, hogy nem egy lakott településen, hanem valahol a természet lágy ölén sétálgatunk.

Ugyancsak helyi látványosságnak számít a Vidám Temetőben található templom is. Míg a körtvélyesi kolostor nyugalmáról, ez a templom az ortodox és a görögkatolikus egyház között zajló hatalomharcról híres. Az 1886-ban épült templom igazából a mai napig sincs teljesen befejezve. Az eredetileg neogótikus jellegekkel rendelkező épület az évek során rengeteg átalakításon esett át. 2009-ben teljesen lebontották a tornyot, hogy helyette öt új, bizánci stílusú tornyot készítsenek. Az állandó harc, a változó elképzelések eredménye is felemás. Tekintve a színes csempékből kirakott tetőzetet vagy a 1,5 tonnás toronykeresztet, a templomot díszítő aranylapos freskókat, illetve kegytárgyakat és a lassan a kolostoréval vetekedő magasságú tornyot, inkább a Guinness-rekordok könyvébe való megaépület, mintsem a lelki elcsendesülés helye. Bár a temető mellett emelkedik, teljesen különálló a maga giccsesnek is mondható furcsaságával.

A temető ellenben igazi kultúrörökség, nemcsak a helyiek, de számtalan hazai és külföldi turista is látogatja, igazi kuriózum. A feliratok tanúsága a XX. századi társadalmi struktúra és életszemlélet hű tükre, mely a folkloristák gazdag kutatási területévé vált. Míg a ma ismeretes temetőket a búcsúzás és megemlékezés szomorú helyszíneiként tartják számon, a szaploncai temető a vidám megemlékezés egyik formáját mutatja be.

A 18–19. században vidéken meglehetősen gyakori volt, hogy az elhunyt fejfájára nem csupán a nevét, illetve születésének és halálának dátumát vésték fel, hanem egy rövid, tréfás versben utaltak halálának körülményeire, foglalkozására, szokásaira.

Az 1935-től induló „falukrónika” pársoros versikéivel 1940-re Grigore Riţiu görögkatolikus pap ötlete alapján a román nyelv megőrzésének egyik képes formájává alakult, mivel a magyar fennhatóság alatt nem használhatták hivatalos helyeken és az iskolákban a román nyelvet. Stan Ioan Pătraş fafaragó kezének munkája a több száz tölgyfából készült „sírkő” a jellegzetes „voroneci kék” alapszínnel festve, olajfestékkel, színesen megörökítve életképeket és portrékat. A temető valóságos szabadtéri múzeum, a fejfákról leolvasható a falu egész történelme, rétegződése, foglalkoztatottsága. A vidám versikék egyfajta paradox hatást keltenek, főleg azok, amiket maga az elhunyt fogalmazott meg még életében. De felfogható úgy is, mint egy utolsó tréfa az elkerülhetetlen halállal. Hasonló feliratokat találhattunk a nyírbogárdi, a székelykeresztúri, a bökönyi, a pétervásárai és börvelyi temetőkben is. A rigmusokról Derecskey Imre egy gyűjteményt is kiadott 1919-ben, az Est egyik számában.

A mester halála után, 1977-től Dumitru Pop-Tincu fafaragó vette át a stafétát, s a mai napig is ő készíti ezeket a mesélő fejfákat. Ugyancsak ő gondozza az emlékházat is, ahol, ha szerencsénk van, éppen munka közben figyelhetjük meg, hogyan készülnek a fejfák. Évente 10–12 darab készül, a hagyomány nem szakadt meg.

Bár a temető az UNESCO védelmét élvezi, sajnálatos módon többször áldozatul esett már a fosztogatók és rongálók kedvteléseinek, a buzgó látogatók birtoklási vágyainak.

A temetőben mára mintegy 800 fejfa mesél a múltról a jelen és jövő nemzedékének, szimbolikusan megteremtve ezzel a halhatatlanság fonalát. Tiszteljük meg halottainkat, őseinket, szeretteinket azzal, hogy a hely szellemiségéhez méltóképpen viselkedünk!

Szöveg: Habarics Ilona

Fotók: Habarics Zsolt