Szatmár első cigány megyei tanácsosa

Pár nappal korábban tette le megyei tanácsosi esküjét Godzsa Zsolt, a roma párt ifjúsági szervezetének Szatmár megyei elnöke, aki nem véletlenül mérföldkőnek nevezte az eseményt mind a megyei tanács, mind a szatmári roma közösség életében.

— Hol és hogy kezdődött a történet?

— Valóra vált az álmom, amiért 12 éve dolgozom — és ezért az álmomért nagyon sok mindent kellett feladnom, rengeteg áldozatot kellett hoznom. Amikor anno azt mondtam: megyei tanácsos akarok lenni, mindenki kinevetett — nagyon merész álom volt, de vállaltam, és végül sikerült. Miért is akartam megyei tanácsos lenni? Mindig hiányoltam, hogy helyi szinten nem vagyunk benne a döntéshozatalban, nem vagyunk ott, amikor rólunk szóló, bennünket érintő dolgokról határoznak. Nem volt könnyű idáig eljutni — egyetemi diplomával a zsebemben hat évig voltam önkéntes a roma pártnál, s az évek alatt sokan cikiztek, sokszor vágták hozzám: minek az iskola, minek a tanulás, te is azért tanultál annyit, hogy fizetés nélküli önkéntes legyél? De tudtam, hogy ki kell tartani és bizonyítani — romaként már az iskolában, a középiskolában és az egyetemen is kétszer többet kellett letennem az asztalra, hogy elismerjék a munkámat, a tudásomat. És persze a 12 év alatt voltak holtpontok is, de nagyon sok erőt kaptam a fiataloktól, akiket támogattam, akiknek segítettem a mindennapi tanulásban, és nem csak — tudtam, hogy ha otthagyom őket, nem fognak tudni továbblépni, mert sajnos egy cigány szülő nem tudja oktatás terén sem segíteni, sem motiválni a gyermekét. Viszont tanulás és tudás nélkül nincs hogy kitörni sem ebből a közegből, sem a negatív sztereotípiák és a stigmatizálás „árnyékából”. Én mélyszegénységből jövők, és valóban tudom, milyen az, amikor nincs egy pár rendes cipőd, ruhád, vagy nem ettél annyit, hogy jóllakjál, de a szüleim mindig támogattak. Írni, olvasni nem tudó, analfabéta édesapám mindig kiállt mellettem, a tanulásom mellett, megtörtént nem is egyszer, hogy nem volt pénz annyi kenyérre, amennyi kellett volna, de nekem a füzet és ceruza meg lett véve; támogattak akkor is, amikor már közigazgatási diplomával a kezemben fizetés nélkül önkéteskedtem (közben meg elmentem napszámra, meg sofőrködtem, meg elvállaltam mindent, hogy keressek egy kis pénzt), és persze volt olyan pillanat is, amikor megkérdezték: biztos ezt akarod, nagyon nehéz nekünk is — én elszánt makacssággal kitartottam az álmom mellett, és ők támogattak. Sajnos már mindketten meghaltak, s most ebben a nagy örömben nagy hiányt is érzek, mert nem tudok a szemükbe nézve mindent megköszönni.

Végül 2016-ban, hatévnyi önkéteskedést követően kaptam egy alapfizetést, majd 2018-ban jutottam el oda, hogy a megyei tanács szerződtetett romaügyi referensként — erről a tisztségről most le kellett mondanom, hiszen megyei tanácsosként nem dolgozhatom a megyei tanácsnál, de három másodperc sem kellett a döntéshez, nem volt kérdés, melyiket választom.

— A közösségi vezetők hogy fogadják el?

— Közöttük nőttem fel, 21 évesen kerültem a roma pártba, megszoktak, látták, hogy csinálom, hogy igyekszem, hogy felkarolom a gyermekeket — van olyan diák, akit kilenc éven át mentoráltam, segítettem neki bejutni a gimnáziumba, aztán az egyetemre, mellette álltam, mint a bátyja, de nem csak tanulás terén álltam és állok mellettük, hanem minden téren; akármikor, akárhova hívtak, mentem, igyekeztem segíteni. Sajnos most már látom az irigységet is a szemekben — kis túlzással angyalból ördög lettem, mert változást akarok a roma közösségekben, mentalitásváltást. Nem egyszerre, mert azt nem is lehet, de fokozatosan — oktatás nélkül nincs integráció, a tanulást pedig kicsi, óvodáskortól kell elkezdeni, akkor még lehet változtatni a mentalitáson. Megtanítani őket halászni, és nem a halat a kezükbe adni — ez a feladat. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, sőt, nagyon nehéz, viszont hogy kineveztek megyei tanácsosnak, nagyon sok fiatalnak erőt adhat (és fog is), s igazolja: nem vagyunk kevesebbek. Tanulással, kitartással, áldozathozatallal el lehet érni a célt. Ez nem csak az én munkám, és nem csak az én sikerem.

— Hogyan tovább?

— Nagyobb lesz az elvárás is, a nyomás is, még inkább bizonyítanom kell, hogy megérdemeltem a bizalmat. És van még egy álmom — bő évtized alatt több mint ezer roma fiatalnak segítettünk bejutni szakközépiskolába, középiskolába, szép számban végeztek egyetemet is. Azt szeretném, ha minél többen lennének, ha csökkenne az iskolaelhagyási arány, ha minden roma szülő megértené és elfogadná, hogy legalább annyival támogassa gyermekét, hogy minden reggel elviszi az óvodába, elküldi az iskolába.

Szabó Kinga Mária