Szerencsések és szerencsétlenek oldala

A maga hatvannégy évével volt ideje kutatni, tanulmányozni az életnek ezt az oldalát, noha az is lehet — gondolja ő —, hogy nem is igazán az évek számítanak, hanem valami más.

Igen, de mi az a más?

Az egyik — több mint — barátjával leültek egy üveg bor mellé, hogy elkezdjék kielemezni a lehetséges okokat.

— Tudod — mondja Péter asztaltársának, Endrének —, én már kisgyerekkoromban is balszerencsés voltam. Abban az évben szűnt meg szülőfalum iskolájában a magyar osztály, amikor iskoláskorú lettem. Apám és anyám nagyon elszomorodtak, én akkor nem igazán fogtam fel a jelentőségét. A dolgok másik oldaláról nézve az egészet: az elsők között voltam szülőfalumból, akik akarva-akaratlan az állam nyelvén szerezhették meg a hatalommal egyet érő tudást. Ezt a hatalmat sohasem volt lehetőségem gyakorolni, s bevallom őszintén, amiatt se sokat fáradoztam, hogy bepótoljam azt, ami az anyanyelvi oktatás hiánya miatt kimaradt az ismeretvilágomból. De miért is fáradoztam volna, amikor folyton azt hallottam: azért kell az állam nyelvén tanulni, mert akkor jobban érvényesülünk. Ki az, aki ne szeretne érvényesülni, és ne tenne meg mindent a sikerért?

— Én anyanyelven tanultam — szólt közbe Endre —, és nincs problémám az állam nyelvével, de nem mondanám azt, hogy a szerencsések oldalán állok. A szerencse egyáltalán nem az, aminek sokan hiszik. Nem az, ami csak úgy jön magától. Ha meg kell tanulni az állam nyelvén, akkor megtanulunk, az anyanyelvről azonban nem mondunk le semmilyen érvényesülési ígéretért.

Péter valahogy mégis a szerencsétlenek közé sorolja magát. Az az érzése, hogy Endre nem igazán látja a dolgok következményeit, vagy ha mégis, akkor nagyon optimistán. Nem kizárt, hogy neki jobban bejönnek a számításai, mint Péternek.

— Az én balszerencsés sorsom másik nagy példája az, amikor el kellett viseljem, hogy a fiam az utolsó szériába tartozott, akik számára kötelező volt a sorkatonaság — elevenítette fel egy másik fájdalmát Péter. — Fel lehet ezt fogni ép ésszel? Ha néhány hónappal később születik, nem viszik el sorkatonának. De úgy született, hogy még elvitték. Még mindig megakad bennem a levegő, amikor eszembe jutnak ezek a történetek. Pedig ez még nem minden. Az én unokám az, aki úgy-ahogy leérettségizik idén, de el sem ballaghatnak. Nem lesz bankettjük. Nem kizárt, hogy az érettségi diplomájukat sem kereteztethetik majd be, hanem online kapják meg, és ha úgy tetszik nekik, feltehetik a Facebookra. Csoportképet pedig készít egy jó fotós, ha otthon mindenki szelfizik egyet.

Endre továbbra is a maga nyugalmával és optimizmusával foglal állást:

— Változnak az idők. Nem kell annyira kötődni a múlthoz, nem kell annyira ragaszkodni a régi szokásokhoz. Bizonyára voltak, akik elsiratták a palatáblát, de miután megszerették a füzetet, az lett a menő. Most mondjuk azt, hogy nem kell táblagép, jó nekünk a füzet? Nem kell balszerencsének nevezni a haladást. Azzal, hogy te az állam nyelvén tanultál, ha megőrizted az anyanyelvedet, több lettél annál, mint aki csak egy nyelvet beszél. Ha a fiad volt katona, lehet, hogy ma egészségesebb és tapasztaltabb annál, aki nem volt. Az, hogy az unokád nem ballag, nem tragédia, könnyen meglehet, hogy kipróbálhat olyan dolgokat, amiket a korábbi évek végzősei nem ismernek.

Péter mélyen elgondolkodott az elhangzottakon. Valóban csak értelmezés kérdése az, hogy ki a szerencsés és ki a szerencsétlen. Mert bár mindenki igyekszik érvényesülni, de valamilyen módon ki kell tapasztalni az érvényesülés lehetőségeit. A tehetség, a rátermettség, a képesség megszerzése a kihívások ideje alatt fejlődik ki.

Elek György