Széthulló párhuzamosok

Eddigi ismeretei alapján úgy tudta — és ezt hirdette, ahol csak tehette —, hogy az emberekre az gyakorol meghatározó hatást, amit genetikailag magukkal hoznak az őseiktől. Ezért fontos minden ember számára felfedezni, hogy mit hordoz magában a múltból.

— A tanár oktató-nevelő munkát végez — mondja a tanár úr —, a szülőről ezt nem minden esetben lehet elmondani. Van viszont egy feladat, amit csak a szülő tud ellátni. Ez nem más, mint levenni a gyerekről azt a terhet, amit a szülei, nagyszülei… életformájából, életstílusából, életérzéséből, tudatosságából… örökölt. A legtöbb szülő ott hibázza el, úgy akar segíteni a gyerekén, hogy amit csak tehet, elvégez helyette, holott csak az bizonyul hatékony segítségnek, ha a saját életén változtat: megszabadul a szorongásaitól, a feszültségeitől, nem vonja meg magától az életörömöket, az élvezeteket, de kialakít egy szabályokon alapuló rendszert, amit betart és betartatja a gyerekével is.

A tanár urat kevesen veszik komolyan. Sok szülő azt hiszi, hogy egy olyan szakadék alakult ki közte és a gyerekek között, amit nehéz lenne áthidalni, de nem is érdemes. Ma már nem a gyerek alkalmazkodik a szülőhöz, hanem a szülő a gyerekhez. Új képet kell kialakítani a világról, a megismerés legújabb eszközeit kell használni. Eddig a megismerés tapasztalatokra épült, az emberek azt tanulmányozták, ami már megtörtént, és arra vigyáztak, hogy a rossz dolgok ne ismétlődjenek meg. Ma már az a cél, hogy elébe nézzünk a dolgoknak, és kerüljük el azt, ami talán rossz lehet.

— Én nem tartom jónak azt, hogy orvosok és pszichológusok szabják meg, hogyan történjen a gyereknevelés — állítja egy szülő. — Azok az orvosok és azok a pszichológusok szorgalmazzák a könyvek alapján történő nevelést, akik máskor azt állítják, milyen hátrányos helyzetet teremt a gyerek számára, hogy nem él többgenerációs családokban. Könyvekből nem lehet eldönteni, hogy mi az előnyös és mi a hátrányos, mi a jó és mi a rossz, mi a szép és mi a csúnya…

A tanár úr nem érti, mivel magyarázható, hogy a családtagok közötti viszony ott sem igazán rózsás, ahol pozitív minták öröklődnek. Mélyen átlátja a többgenerációs családok életét, annak előnyeit és hátrányait. Nagyon sok szociológiai, pszichológiai és pedagógiai szakkönyvet olvas, párhuzamokat von, mégsem lát tisztán, nem tudja megfogalmazni, mi a jó, mi szép, mi az előnyös. Kimaradhatna az egészből: ha akar, elmegy nyugdíjba, az ő gyerekei már nagyok, az unokák pedig úgysem hallgatnak rá (a gyerekei sem), mégis úgy érzi, ha csak egy mód van rá, tennie valamit, hogy az embereknek és közösségeknek könnyebb legyen az életük.

— Itt van a dilemma — mondja —, valamiről lekéstem. Példát mutatni már késő, a tapasztalatokból megformálódott mondatoknak nincs elég súlyuk. Néha arra gondolok, hogy egy lekésett nemzedék tagja vagyok. Eltelt egy időszak, amelyben gyorsabb volt a fejlődés, mint amivel képesek lettünk volna lépést tartani, most pedig nem tudunk felzárkózni. Annyi maradt, hogy kívülről nézhetem a körülöttem történő eseményeket. Mérlegelem, hogy mi az előnyös és mi a hátrányos, mi a jó és mi a rossz, mi a szép és mi a csúnya… Ez a mérlegelés nem reprezentatív, mondhatnám azt is, hogy csak vélemény.

A tanár úr párhuzamosan halad a fiatalokkal, de más sávon. Átlátnak egymásra, sokszor hallják is egymást, viszont másképp értelmezik a kevésbé közös történeteiket. Pedig nem lehet nem közösnek nevezni azt, ami egy térben történik. Nincs válasz arra, hogy találkoznak-e a párhuzamosok. Párhuzamos közösségek, párhuzamos családok, párhuzamos házastársak, párhuzamos generációk… Egy ideje azt is lehet hallani, hogy széthullanak majd a párhuzamosok is — mert a többség így akarja —, önállóakká válnak a függetlenségre hivatkozva. Nincs válasz arra a kérdésre, hogy a többséggel hogyan kellene megértetni, hogy a természet törvényei a kezdetek óta formálódnak, nem gyors eljárással szavaztak róluk siető honatyák.

Elek György