Társadalomnevelő pedagógusok

Ezt mindenki észrevette, mégsem keresték az okát, pedig kíváncsiak voltak rá. Pedig az okok mindig számítanak, hiszen az okokra épül minden, ami később történni fog.

Mariann nem csak úgy készült a pedagógusi pályára, hogy tanult, hanem megpróbált kialakítani önmaga számára egy olyan életformát, ami pedagógushoz illik. Nem mondta soha, hogy tanítónő vagy tanárnő szeretne lenne, mindig azt mondta: pedagógus. Úgynevezett paidagógosz, vagyis gyerekvezető.

— Szüleim különös neveltetésben részesítettek, talán ez annak köszönhető, hogy ők maguk is tudatos nevelést kaptak a szüleiktől. Anyám fontosnak tartotta, hogy tanuljak hangszeren játszani, és ismerjem meg a népi szokásokat, a sokat hangoztatott népi értékeket, és ne hiányozzanak a hétköznapjaimból azok a szokások, amelyek szülőkről gyerekekre szállnak. Így van az, hogy otthonosan érzem magam a konyhában, a háztartásban, a hétköznapi élet mozzanataiban… Apám az egyetemességre ösztönzött: lássak bele a nagyvilágba, vegyem észre az élet kihívásait, tudjak alkalmazkodni a változásokhoz, tudjak meg minél többet a világ dolgairól, de legyen egyéniségem, és soha ne adjam fel önmagam! A családi barátok többször figyelmeztették a szüleimet, hogy nem jó ez a különcködés. Apám mindig amellett érvelt, hogy nem az a különcködés, ha valaki a tökéletesre törekszik, talán inkább az, aki bezárkózik, majd beszorul egy kis körbe, és elszigeteli magát attól, ami a körön kívül történik.

Mariann sokszor érezte azt, hogy az elképzelései nem mindig fedik egymást a jelenlegi iskolarendszer irányelveivel. Ha csupán azt vesszük figyelembe, hogy mennyi kárt okozott az a már megszámolni sem lehet, hányszor újrakezdődött tanügyi reform, aminek az oktatás jobbítása lett volna a célja, a legtöbb ember arra gondol, jobb nem foglalkozni vele, mert esély sincs arra, hogy bármelyik hatalom szándéka a megoldás megtalálása legyen, véletlenül se az egyéni vagy a politikai érdek. Mit tehet egy pedagógus egy olyan rendszerben, melyben szabályszerűen azt kell tenni, ami előreláthatóan csak félmegoldás?

— A legtöbbet az a kérdés foglalkoztat — töpreng Mariann —, hogy mennyit kell tanulnia annak, aki alkalmassá válik arra, hogy tanítson. Az iskola egy nagyon érdekes oktatási intézmény, ahol az órákon a tanár valamilyen formában leadja a leckét, majd a felelőtől visszakérdezi, hogy mit tud arról a témáról. Ritkán marad idő arra, hogy a diák kérdezzen. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy nem is nagyon kérdeznek, ezen pedig érdemes elgondolkodni: a tanárok adják le tökéletesen az anyagot, vagy a diák közömbös? Nem lehet általánosítani, de vannak diákok, akik zavarba tudnak hozni tanárokat a kérdéseikkel. Erről szívesen beszélnek azok a pedagógusok, akik magánórákat adnak, ezzel bizonyítva azt, hogy mennyire fontos a különóra.

Mariannról sokan azt állítják, hogy elszakadt a valóságtól, de rögtön megjegyzik: majd felébred. Mindenki egyetért abban, hogy jók az elképzelései, és ebből kiindulva kellene megreformálni a tanügyet. Ez sajnos nem érdeke senkinek, mert sokkal több tanügyben dolgozónak jó ez az állapot, mint ahánynak rossz. Ha felállítunk egy fontossági sorrendet, akkor csak a pozíciók megtartása, a pedagógusi állások növelése (akkor is, ha a gyereklétszám csökken) az elsőrendű cél, csak utána az oktatás minősége és sok más egyéb.

Mariann álmai valóra válhatnának, ha egyre többen csatlakoznának hozzá, és azonosulnának a célkitűzéseivel. Tudjuk, hogy vannak erők, melyek arra törekednek, hogy alkalmi és egy munkafázis végzésére alkalmas, betanított munkásokat neveljenek. A Mariannoknak viszont az a céljuk, hogy egy nevelt és tanult társadalom nőjön fel, amelyik olyan közösséggé válik majd, hogy kezébe tudja venni a sorsának alakítását. Ez a társadalom csak akkor fog felnőni, ha olyan nevelők és oktatók lesznek, akik ezt a társadalmat fel tudják nevelni úgy, hogy a mérce nem alul, hanem legfelül legyen.

Elek György