Téli séta a máramarosi Bódi-tavaknál

Nagybánya után, a Gutin-hágó előtt, egymástól alig 20 kilométer távolságra fekszik két azonos elnevezésű tó. A vízgyűjtők a környéken működő bányavállalatok munkálatainak vízszükségletét elégítették ki évtizedeken át, mára viszont inkább turisztikai szerepet töltenek be.

A bányavidék mindig is valami különleges misztikummal bírt az avatatlan szemek előtt. A XIX. század közepéig főképpen gyógykezelési céllal utaztak az ásványvízforrásokkal és fürdőhelyekkel bővelkedő máramarosi vidékre, mostanra viszont a természet szerelmeseit is sikerült meghódítania.

Szatmárnémetitől alig 80 kilométerre, Felsőbányától északkeletre, a Fekete-hegy lábánál egy apró, de mély vizű, természetes tavacska állt. Szirmay így írt róla:

„A Fekete-hegy egy mély tavat foglal magába; tekintetére a vize fekete. De ha merítenek belőle, tiszta színű, jóízű és semmi szaga nincsen. A lakosok tengerszemnek nevezik, mert valami tengerrel volna közösülve. De valójában nem egyéb, mint kősziklák között eredő forrásoknak összefogása. A fekete színe pedig mind a mélységétől, mind a fenekén lévő homoktól játszatja a szemeket.”

A tengerszint felett 731 méteren fekvő tavat gáttal zárták el egy vízgyűjtő medence megalkotása érdekében a bányakitermelés szolgálatában. Az '50-es évek közepén viszont a kitermelés megnövekedett, és a tó vízellátása kevésnek bizonyult. Megemelték a gátat, viszont az alapokat nem erősítették meg. Ennek következtében a gát átszakadt, és a lezúduló víz jelentős károkat okozott. 1960 körül, szinte a Fernezelyi-tóval egy időben került sor a gát megerősítésére. Ez a folyamat egy Bódi nevezetű mérnökhöz kötődik, az ő tiszteletére nevezték el a tavakat is Bódi-tónak. Gyakran tévesztik össze e két, szomszédságban lévő tavat, s bár lényeges a közöttük lévő hasonlóság, nagyon is különbözőek. A felsőbányai bányavállalat szolgálatában álló fekete-hegyi vagy mogosai Bódi-tavat (Lacul Bodi Mogoşa) régi térképeken még a Tündérek tavának nevezik (Lacul Zânelor). Területe 3,5 hektár, legnagyobb mélysége 7 méter. A Nagybánya–Máramarossziget között megépített műút, valamint a fekete-hegyi és sujori sípályák kialakításával jelentősen megnövekedett a környék látogatottsága. A tó mellett sorra emelkednek a szálláshelyek, s különböző szabadidős programokkal próbálják csábítani a turistákat. Míg a tó szomszédságából induló drótkötél libegőről csodálatos látvány nyílik a lombhullató erdők ölelésében ragyogó ékszerre, partján jól kialakított, töltésszerű sétálón lehet megkerülni. A tó vize már nem fekete, felszíne hűen tükrözi a lombok színkavalkádját, míg télen mesebeli hangulat lengi körül, köszönhetően főleg az egykori menedékház pirosló tetejének. Könnyen megközelíthető, a tóig utazhatunk gépjárművel, így látogatása nem igényel semmilyen fizikai megterhelést. Partján igyekeznek az ide látogatók minden igényét kielégíteni.

A tó szomszédságában, az újonnan épült hétvégi házak mögött rejtőzik egy apró tavacska, amit nemes egyszerűséggel csak Kis-tónak (Lacul Mic) neveznek. Felülete mindig zavaros, köszönhetően a burjánzó növényzetnek. A közelben — úgy a Mogoşa felé vezető bekötőúton, mint a Fekete-hegy kopasz homlokán — felfedezhetünk még apró, csapadékból vagy átfolyásokból összegyűlt tavakat, ám ezek a nyári időszakban nagyrészt teljesen kiszáradnak.

Fernezely (Ferneziu) településtől az összeszűkülő, lassan emelkedő utcákon haladva jutunk el a fernezelyi Bódi-tóhoz (Lacul Bodi Ferneziu). Kicsi jelzőtáblák mutatják az utat egészen az aszfaltos út végéig. Itt egy kavicsos, széles ösvény indul úgy 1,2–1,5 kilométer hosszan a tó torkolatáig. Tölgy- és gesztenyeerdők veszik körül, s a kanyargó út a természet minden kincsével vendégeli meg a természet szerelmeseit. Tavasszal a vadvirágok, míg ősszel a tarka gombák, most pedig az nyújt különleges látványt, ahogyan a barna avarszőnyeget finoman szórja be a frissen hullott hó.

A fernezelyi Bódi-tó szintén mesterségesen kialakított vízgyűjtő. Vize csatorna- és alagútrendszeren jutott el Nagybányára, és a kereszthegyi bányavállalat munkálataihoz használták fel. Területe 1,6 hektár, és legnagyobb mélysége 4 méter. Torkolatában egy magántulajdonban lévő ház áll. Többször is volt már kezdeményezés a terület és az épület megvásárlására, de eddig sikertelenül. Több túraútvonal is keresztezi itt egymást, egy metszőpont a hosszú gyaloglás után, oázis testnek és léleknek. Viszont nincs kiépítve a kirándulók számára. Aki ide készül, számítson rá, hogy élelmet és vizet önmagának kell biztosítania!

A háztól balra indulva, a töltés mellett szépen sorakoznak a fiatal díszfenyők. A tó másik végében már a lombhullatók téli álmot alszanak. A parton, a tó körül végig jól kialakított pihenőhelyek vannak, és kizárólag a turisták természet iránti tiszteletétől, intelligenciájától függ, hogy a part mennyire szemetes, hiszen a padok mellett szemétgyűjtő zsákok állnak rendelkezésre.

„Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt;

Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.

Boldogság, álom, ábránd, széttépett falevél,

Mit majd gyorsan sodorva elhajt a kósza szél,

Szerencse, hit, dicsőség, múló, csalóka fény,

Szétpattanó habocska a csendes tó színén.”

Bálintffy Etelka

A tó vize zöldes árnyalatban pompázik. Ősszel festői szépséggel, szinte tükörképet mutat a körülölelő vidékről, míg télen a befagyott tófelszínen a vadkacsák nyomait olvashatjuk ki.

Mindkét helyszín magával ragadó és különleges, ahova bármikor, bármelyik évszakban örömmel térünk vissza.

Szöveg: Habarics Ilona

Fotók: Habarics Zsolt