Törődjünk lelki ellenálló képességünkkel!

Lassan mindenkinek az „agyára megy” a bezártság — fuldoklik tőle az is, aki bejár mindennap dolgozni, bevásárolni, mert csak ugyanazokat a köröket rója, s még ha tágabb értelemben is, de be van zárva egy szigorúan meghatározott kilépőpontos monotóniába; fuldoklik tőle a négy fal közé, home office-ba kényszerült is, akinek épp az otthoni munka miatt szűntek meg hirtelen az időbeli kötöttségei, eltűnt a ritmusa a napnak (illetve átalakult valami megfoghatatlan zűrzavarossággá). Fuldokolva kapkodnak egy kis „magánylevegőért” a többhetes összezártság után a családtagok, s még azok is nagyon vágynak már „legalább tíz percig” egyedül lenni, akik eddig soha nem érezték ezt, és ugyanennyire vágynak már emberek között lenni az egyedül élők, no meg az idősek, akiknek eddig a boltban, gyógyszertárban, parkban volt szociális életük, ott találkoztak egymással, ott volt alkalmuk egy kis beszélgetésre, most azonban napok telnek el anélkül, hogy bárkivel egy élő szót válthatnának.

Bezártság, bizonytalanság, unalom, szorongás — a koronavírus-járvány miatt rengeteg embernek gyökeresen megváltozott az életmódja, a kényszerből vagy óvatosságból otthon töltött napok egyhangúsága, a társas érintkezés leépülése, illetve beszűkülése, a vírussal kapcsolatos aggodalom és folyamatos negatív ingeráradat mindenkit megvisel. A járvány tetőzésére és még inkább végére csak találgatások, óvatos becslések vannak, de biztosan senki nem tudja megmondani, meddig is tart még ez az állapot — az azonban biztos, hogy ez a bizonytalan időszak még sok lemondással fog járni, de alkalmazkodással mégis meg lehet oldani, hogy egy tűrhető mederben tartsuk az életet.

„Azért tűnik furának, mert új és teljesen szokatlan helyzet — a második világháborút átélőknek talán nem olyan fura, mert személyes tapasztalatok is szülik a szigorú korlátokat, a bezártságot és a veszélyérzetet is (kijárási tilalom, éhínség, bombázás stb.). Mi, a fiatalabb generációk tagjai azonban — s kiváltképp a rendszerváltás után születettek, felnőttek — hozzászoktunk a teljes szabadsághoz, a minden lehetségeshez, ezért még inkább úgy érezzük, hogy elviselhetetlen maga a bezártság is és a sok szabály is. Persze van, aki örül a kevesebb jövés-menésnek, a nyugodtabb életvitelnek — teljesen egyéni, személyiségtől függő, ki hogyan éli ezt meg” — mondja megkeresésünkre dr. Tallián Krisztián pszichiáter.

Mint magyarázza, az emberekre valóban fokozott pszichés nyomás nehezedik, ám ha teljes objektivitással nézzük a jelenlegi helyzetet, el kell ismerni, hogy „túlélhető, és nem annyira tragikus, ám hajlamosak vagyunk tragediaként felfogni a dolgokat. És erre még rátesznek egy lapáttal a hírek, amelyek alig taglalnak egy-egy pozitívumot, folyamatosan és szinte csak a negatívumokat sorolják-sulykolják, bombázzák tudatunkat a fertőzöttek, az elhunytak számadataival — ezzel nem értek egyet, mert nagyon demoralizáló. A lakosságot tényszerűen kell(ene) informálni, a negatívumok ilyetén előtérbe helyezése káros, főleg az idősebbek számára, akik amúgy is betegesek már, aktivitáshiánnyal küszködnek, fölöslegesnek érzik magukat. Most nagyon sok negatív inger ér bennünket, amelyek nagyon ijesztők, feszültségkeltők, az ilyen veszélyhelyzetekben még inkább érzékenyek vagyunk ezekre a negatív információkra, de keressük is ezeket, pont azért, hogy találjunk valamilyen kontrollt. Ezért érdemes azokat az oldalakat olvasni, amelyek megbízhatók, és szűrni azt, hogy mit és mikor olvasunk: például reggel és este adjunk időt magunknak arra, hogy hiteles forrásból tájékozódjunk — fontos, hogy nem szabad egész nap ezzel foglalkoznunk, ezen kattogni, mert ez is felboríthatja a mentális egészségünket.

Emellett nagyfokú bizonytalanság van az egész koronavírus-történetben — és ez a legrosszabb, mint minden bizonytalanság. Folyamatosan valami új és ellentmondásos dolog, tudományos felfedezés, megállapítás jelenik meg. Ez pedig nagyon nem jó, elveszi a kapaszkodót — épp ezért fontos egyénileg megpróbálni a pozitívumokra (legyen az akármilyen apróság) helyezni a hangsúlyt. Próbáljuk meg átkeretezni azokat a negatív — sokszor talán irracionális — gondolatainkat, amelyek nem hagynak bennünket nyugodtan és racionálisan gondolkozni! Nagyon sokat tud segíteni az, ha tudatosan figyelünk arra, hogy mi az, amire szükségünk van és mi az, ami jó érzéssel tölt el bennünket. Azt is érdemes átgondolni, hogy a most kialakult helyzetnek milyen pozitív hozadéka lehet számunkra, mert minden krízishelyzetben benne van a fejlődés lehetősége. Most talán még fontosabb a lelki ellenálló képesség fejlesztése, a belső feszültségek feloldása, az emberi kapcsolatok rendezése és erőforrásaink aktualizálása. Persze a felkészülés egyéni hozzáállás kérdése is, személyiségünk határozza meg, hogyan viszonyulunk a külvilághoz; a borúlátó csak a negatívumokat fogja látni, ergo: változtatni kell a hozzáálláson. Próbáljuk meg úgy látni: lehet még rossz, de az én kis életemben lássam a pozitívumot is! Az élet nem állt meg, nincs itt a világvége. Fontos, és épp ezért dolgozni kell rajta, fejleszteni az adaptációs készséget, egyénileg-gondolatilag a szellemi-testi komfort megtalálásán — ha folyamatosan jajgatok, rémüldözöm, kesergek, akkor olyan állapotot indukálok, amiből más nem tud kihúzni, esetleg szakember hosszú évek kezelésével, munkájával.”

Bár az idősek (65. életévüket betöltöttek) kijárási időintervallumát bővítették, vannak, akik elővigyázatosságból vagy félelemből nem lépnek ki a házból, miközben esetleg küzdenek a kiszolgáltatottsággal (nehezen elviselhető arra várni, hogy valaki megvegyen, vigyen valamit nekik, amire szükségük van, főként, ha egyébként normális körülmények között ők maguk szerzik be), a leírtság, hasznavehetetlenség érzésével. „Nem jó és nem is egészséges teljesen elzárni az időseket — alternatívát kell adni, testileg-lelkileg kicsit megnyugtató tevékenységeket, hogy ne érezzék magukat koloncnak. És tartani kell velük a kapcsolatot, azokkal is, akiknek van családjuk, de nem egy háztartásban élnek, és azokkal is, akik egyedülállók — fontos, hogy érezzék: kapcsolatban vannak a világgal, az emberekkel, a rokonokkal vagy szomszédokkal; a kapcsolatban levés megtartó és biztonságot adó szerepe nagyon fontos. Mentálisan ez a helyzet csak ezután fog következményeket generálni, mint általában a krízishelyzetek (szorongás, depresszió, pánik), aminek az idősebbek és idősek fokozottan ki vannak téve. Legalább a biztonságérzést adjuk meg nekik, tartsuk a morált bennük, hiszen maga a lelki erő, amit tudunk adni, akár életmentő is lehet. Ez annál is inkább fontos, mert nem szoktunk a mentális egészségre odafigyelni, de most nagyon kell, ráadásul az alapesetben is szorongásosak még jobban ki vannak téve az előbb említett problémáknak, életkortól függetlenül” — hangsúlyozza a szakember. Hozzáteszi ugyanakkor azt is: mindenkire érvényes, hogy meg kell tanulni együtt élni ezekkel a szabályokkal (s messze nem csak a hatósági előírásokra érti), a most megélt helyzetek valószínűleg megismétlődnek. „Sokan úgy gondolják, előbb-utóbb úgyis mindenki elkapja a koronavírust, tanuljunk meg ezzel a veszélyhelyzettel, ezzel a veszélyforrással együtt élni (amíg meg nem találják az ellenszerét, védőoltását), és tartsuk be a segítő szabályokat. Meggyőződésem, hogy ez hosszú történet lesz, évekre nyúló. A május 15-i enyhítésekkel kapcsolatban úgy vélem, az emberek zömében — bármennyire is várják már a 'szabadságot' — van egyfajta elővigyázatosság és nem fogják úgymond belevetni magukat az életbe. Úgy gondolom, óvatos lesz mindenki. Persze nem ez és a félelem kell ránk telepedjen, hanem az: fokozatosan kezdjek el élni, próbáljam visszanyerni az ezelőtti életvitelemet!”

Szabó Kinga Mária