Tudatlanok irányított hatalma

Váltott velük néhány szót, de nem tudott arra következtetni, hogy valamilyen csoda folytán megszállta őket az ész. Ennyit és ilyen irányba fejlődött azóta a világ.

— Sosem lehetett elmondani — állítja a pedagógus —, hogy egy huszonöt diákból álló osztályból húsz jó tanuló volt, legkevesebb tízen viszont megállták a helyüket, akikkel érdemes volt foglalkozni. A nyugdíjazásom előtti években úgy éreztem, hogy egy kisegítő iskolában vagyok. Alig akadt olyan diák, akin látszott, hogy ha nem is igazán nagy tehetség, de próbálkozik, van benne egy kevés akarat. Ez a mindenáron elméleti líceumban való tanulás oda vezetett, hogy mindenki le akar érettségizni, de akik tanulni akarnak, azok ritkák, mint a fehér holló. Nem a jó tanulókhoz próbálják meg mérni magukat a gyengék, hanem a jó képességű diákok is alacsonyabbra engedik a mércét, mert kevesebb tanulással is ők a jobbak.

Egy olyan tanárt, aki sokat küzdött azért, hogy tanár legyen, majd sokat küzdött azért, hogy jó tanár legyen, bosszantják az ilyen történetek. Korábban is voltak pedagógusok, akik könnyen vették a dolgukat, ezek figyelmét is megpróbálta felhívni arra, hogy a tanítás az egyik legfőbb hivatás. A pedagógus tanít, nevel, példát mutat. A pedagógusi szakmát nem lehet lejáratni könnyelműséggel. 

— Lényegében most az bánt — mondja mélyen elgondolkodva —, hogy ez a fiatal tanár majd elmondja, hogy az én tanítványom volt, és mindenki azt fogja hinni, hogy erre tanítottam, ilyen példát mutattam neki, holott ha rajtam múlott volna, most érettségije sem lenne. Nem értettem egyet azokkal az amúgy jó pedagógusokkal sem, akik jótékony módon segítettek át gyenge képességű diákokat a vizsgákon, mert lám, itt az eredménye. Azzal, hogy jót tettek a rossz tanulókkal, most rosszat tesznek azokkal, akiket ilyen tanárok fognak tanítani.

Mindenki egyetért azzal, hogy az oktatás megreformálásától függ a jövő. Nem egyszerű feladat ez akkor, amikor minden irányból érkeznek az elvek, a módszerek, a jó tanácsok, az okoskodások, egyesek így, mások úgy látják, több mint harminc éve folynak a kísérletezési kezdeményezések anélkül, hogy bármelyik módszert hosszabb távon bevezetnék. Ami az egészben megtapasztalható, az az, hogy tanulás nélkül is lehetséges az önmegvalósítás. Persze azzal, hogy valaki tanári diplomát szerez, még nem oktató, s ha oktató lenne, akkor sem biztos, hogy alkalmas a nevelésre, hiszen az még nagyobb feladat. Az „aki nem tudja, tanítja” módszer pedig kész csőd a huszonegyedik században. 

— Bár a koromhoz illően megtehetném — jegyezte meg a beszélgetőtársam —, hogy a múltból hozzak fel pozitív példákat, de nem teszem. Azt viszont bátran kijelentem, hogy minden területen — nem csak az oktatás-nevelésben — kötelező kellene legyen a lépcsőfokok betartása. Mindenképpen az a cél, hogy előretoljuk a fiatalokat, de csak bizonyos lépések megtétele után lenne szabad ezt megtenni. Ha a láncból kiveszünk egy szemet, elveszíti a szerepét.
És hosszan mesélte, honnan, hogyan jutott a jelenlegi szintre a világ, amiről nem mondhatjuk, hogy nem fejlett, hiszen már-már követni sem tudjuk a technika fejlődését, viszont az emberek többsége tudományos és kulturális szinten mélyrepülésben van. Ha így haladunk tovább, oda jutunk, hogy nem lesz kitől tanulni, és nem akarnak majd tanulni az emberek. A többség robottá válik, de ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a többség dönt, formailag a többség kezében van a hatalom, bár egyre nyilvánvalóbb, hogy a többség nagyon jól irányítható. A kisebbség irányít, de nem az a kisebbség, melynek tagjai tanulnak, és átlátják a jelenlegi hatalmi harcok lényegét, hanem az a kisebbség, melynek tagjai úgy tartják a kezükben az irányítást, hogy befolyásolható, tudatlan embereket késztetnek a döntéseik támogatására.

Elek György