×
2020. 05 27.
Szerda
Hella
9 °C
Borult idő
1EUR = 4.84 RON
1USD = 4.42 RON
100HUF = 1.39 RON
Helyi érték

„Utána majd új világokat teremthetünk újra”

2020.04.04 - 17:37
Megosztás :
  • „Utána majd új világokat teremthetünk újra”
    Április 8-tól technikai munkanélküliségre küldik a szatmárnémeti Harag György Társulat valamennyi alkalmazottját. Az alábbiakban Bessenyei Gedő Istvánnal, a társulat művészeti igazgatójával beszélgettünk a kialakult helyzetről és a „hogyan tovább”-ról.

    A koronavírus miatt hetek óta bezártak a színházak kapui. Hogyan élitek meg ezt az időszakot, és mit hozhat a jövő?

    Rettenetesen nehéz dolog nézők hiányában színházat fenntartani, működtetni. Hiába van ott bennünk a tudat, hogy ezrek nézik a közvetítéseinket — a nézők és játszók együttes fizikai jelenléte, amely a színház csodájának gyújtópontja, sajnos hiányzik az életünkből.

    A színházat sokszor temették, amire válaszul a világhírű lengyel rendező, Jerzy Grotowski azt a gondolatot vetette papírra több mint öt évtizeddel ezelőtt, hogy a színház, mióta csak létezik, folyamatos válságban van — és ez lételeme, mert ebből újul meg.

    Grotowski idejében is temették a színházművészetet, mert akkoriban hódította meg a világot a mozi, színházak zártak be, filmszínházak alakultak. De Grotowski azt mondta: a színházra mindig lesz igény, mert sem a mozi, sem más művészeti forma vagy intézmény nem adja meg a nézőnek a színésszel közös térben levés örömét, kockázatát és tétjét.

    A filmszínészről előre tudjuk, hogy nem fog tévedni a vásznon, hiszen addig ismételik a jelenet felvételét, míg tökéletes nem lesz. De tudjuk azt is, hogy akit nézünk, nincs jelen. Míg mi őt nézzük a film médiumán keresztül, talán otthon vacsorázik, vonaton ül, kutyát sétáltat vagy nyaral a filmért kapott gázsiból.

    A színész játékának kockázata van és ezért egy sajátos tétje is. Bizonyos értelemben mutatvány is, amit el lehet rontani, és akkor hatalmasat zuhanhat az ember, akár a kötéltáncos, ha elvéti a lépést. Grotowskinak igaza lett: a színházat sem a mozi nem söpörte le a porondról, sem később a televízió, a házimozi, a háromdimenziós film, a számítógépek, az internet hódítása sem, még a VR-szemüveg sem. Egyszerűen nincs semmi, ami pótolhatná a személyes játék és személyes nézői befogadás együttes örömét, tétjét, kockázatát.

    De mi történik, amikor lehetetlenné válik a találkozás?

    Most mi — és meggyőződésem szerint a hűséges közönségünk is — ennek hiányát érezzük. És ezt megszenvedi bizonyos értelemben az egész város.

    A görög polisznak mindig volt négy elengedhetetlen tere: agorája, színháza, temploma és könyvtára. Ezek nélkül egy település — még ha korunkban jogilag annak is nevezné a közigazgatási szakzsargon — a szó európai kulturális, szociális és politikai értelmében egész egyszerűen nem város valójában. Valódi várossá ma, négy évezred elteltével is az avat egy települést, ha van színháza, agorája, könyvtára és templomai. Ez alatt a kulturális minimum alatt nem létezik polisz.

    És ennek hiányát érezzük most mindannyian: zárva a színház, a könyvtár, a templomok, de csorbult az agora két fő funkciója is: nincs érdemi demokratikus közélet, de legalábbis vesztett a jelentőségéből a rendeleti kormányzás árnyékában — holott most kampányévnek kellene lennie, amikor mi, a polisz polgárai mérlegre tesszük közösségünk választott szolgálóit, megvizsgálva, hogyan is végezték el az általunk rájuk bízott feladatokat, s eldöntjük, meghosszabbítjuk-e a „szerződéseiket”, vagy más, új szolgákat fogadunk fel helyettük a közösség szolgálatában. De sajnos visszaszorulóban az agora másik funkciója, a „piac” is, és ez gazdasági válsággal fenyeget.

    A településeink tehát átmenetileg megszűntek városnak, polisznak lenni. Mintha mindannyian visszaköltöztünk volna egy elzárt tanyára — azzal a különbséggel, hogy legtöbbünknek még egy kertje sincsen, azaz olyan posztmodern „tanyák” vagy inkább barlangok fogságába kerültünk, amelyek nem tudják megadni a vidéki élet örömét sem. Boldog lehet most a szántó-vető vagy az állatait terelő ember az Isten szabad ege alatt. A polisz polgárait foglyul ejtették a város falai, de a vidéki ember valamilyen értelemben szabad maradt — saját földjein mozogva legalábbis.

    Milyen menedék maradt a város és ezen belül a színháziak számára ezekben a nehéz időkben?

    Az egyedüli szerencsénk, hogy az utóbbi évtizedekben kinyílt a virtuális tér, és nem pótolja ugyan a szabadság érzésér, de enyhíti a bezártságérzést, és részben tovább működteti a polisz egyes funkcióit is, virtuálisan. Belegondolni is borzalmas volna, milyen lett volna, ha ez a járvány húsz-harminc évvel ezelőtt árasztja el a világot, vagy még korábban, az internet vagy a mobiltelefonok előtti korban, esetleg olyan időkben, amikor még az írástudatlanság is széles társadalmi rétegeket sújtott. Ha ilyen korban élnénk, most a lakásunk valóban sötét és néma barlangként csukódott volna ránk, s örülhetnénk, ha legalább néhány könyvünk volna, és tudnánk olvasni persze…

    Öröm tehát az ürömben, hogy a virtuális térben még kommunikálni, sőt, egyelőre dolgozni is tudunk. Mi, színháziak online szövegösszemondó próbákkal igyekszünk szinten tartani a műsoron levő előadásainkat (hogy legalább a szövegeiket ne felejtsék el teljesen a színészeink), Online költészetnapi műsorra készülünk, de elkezdtünk egy együttműködést a rádióval is. Egyelőre versek és esti mesék kerültek rögzítésre művészeink előadásában, de terveztünk rádiójátékot is, és elkezdtünk egy egyeztetést oktatókkal arról, hogyan tehetnénk hasznossá a színészeinket az oktatás területén (online rendhagyó irodalomórák keretében, kötelező olvasmányok előadásával stb.).

    Megpróbálunk a járvány elleni küzdelemben is segíteni: színházunk műhelyeit az ilyenkor szükséges eszközök gyártására állítani át. Eközben az új, a virtuális térbe vagy a rádióhallgatóknak szánt produkciók mellett archív előadás-felvételekkel is próbáljuk enyhíteni azt a hiányérzetet, amit most a bérleteseink, nézőink éreznek.

    Mi várható ezután?

    Sajnos most úgy tűnik, hogy a technikai munkanélküliség állapota. Ez egyben azt is jelenti, hogy kényszerszabadságra kell vonulnunk, online sem alkotunk tovább. A művészekkel abban egyeztem meg, hogy lelkesedésből még végigcsináljuk a költészetnapra tervezett online akciónkat, a nézők iránti szeretetből, és az eddig elkészült hanganyagokat továbbítjuk a rádiónak a megállapodásunk értelmében.

    Minden további munka viszont legfennebb önkéntesen elképzelhető, „kötelezni” senkit sem lehet semmire — nem mintha kellene kötelezni bárkit mifelénk a hivatása gyakorlására. Talán lesznek még lelkes önként vállalkozók, akikkel összehozunk valamilyen online akciót, az archív felvételeink közzétételét pedig folytatjuk. Legalább ennyi kárpótlásuk legyen a polisz polgárainak ezekben a nehéz időkben, hogy most, ha virtuálisan is, de legalább ingyen járhassanak színházba…

    Milyen következményekkel jár mindez anyagilag a színház dolgozói számára?

    Olyan országban élünk, ahol folyton elválik egymástól az elmélet és a gyakorlat. Elméletben a fizetésük 75%-át kaphatják majd meg speciális munkanélküli-segélyként az alkalmazottak, de a gyakorlatban nemcsak a bevételeik negyedét, hanem akár a felét is elveszíthetik. Nálunk, színháziaknál bizonyos, törvény által garantált pótlékok és étkezési támogatások eleve csak akkor járnak, amikor dolgozunk, függenek a próbák és előadások számától is (például nyári szabadság alatt sem kapják meg a munkavállalók). Ez sokat játszó színészek vagy a legtöbbet dolgozó háttéralkalmazottak esetében akár a havi keresetük 15–25%-át is kiteheti, az alapjövedelemtől függően.

    Azaz lesznek családok — különösen azok, amelyekben mindkét fél színházi alkalmazott —, amelyek a bevételeik negyede helyett akár a felét is elveszíthetik. És külön problémát jelent a szerzői jogi törvény szerint vagy vállalkozóként bedolgozók további sorsa — amire azért próbálunk majd korrekt megoldásokat találni a hatályos törvényi feltételek között. Van egy alapítványunk is, amelynek én vagyok az elnöke, és az alapszabályzata tartalmazza a színházi alkalmazottak szociális helyzetének segítését. Legvégső esetben ezen keresztül is segíteni próbálunk majd azoknak, akiket esetleg nem tud kisegíteni a szociális ellátórendszer. Igyekezetünk szerint senkit sem hagyunk az árok szélén mindazok közül, akik a társulatunk kötelékében hittel, szorgalommal, igyekezettel és alázattal szolgálják Thália szatmári ügyét, akik egész életüket a művészet és a szatmári közönség szolgálatába állították.

    Milyen érzéseket vált ki ez belőled? Némi keserűséget érzek ki a szavaidból…

    Valójában ez csak a helyzetfelismerés kesernyés realizmusa. Tulajdonképpen valahol megértem, hogy mi sem lehetünk kivételek, egy egész ország szenvedi most azt, ami a járvány miatt történik vele.

    Persze ilyenkor felmerül mindenkiben, még bennem is, hogy hányszor mehettem volna el eddigi, nem túl hosszú pályafutásom során… Értelemszerűen fel-felmerül az emberben, milyen lehetőségeket hagyott ki — olyan országok irányába, amelyek jobban megbecsülik a művészeiket. Nem kell messzire menni: Magyarországon eddig fel sem merült a művészek leszázalékolása, Németország külön mentőcsomagot dolgozott ki a művészei számára. Nem folytatom — értelmetlen.

    Valójában eddig is pontosan tudtuk, hol élünk és mire számíthatunk. Ennek tökéletes tudatában vállaltuk fel a szülőföldön maradást és a világ legjobb közönségének, a szatmári nézőknek a szolgálatát. Ezerszer is ugyanígy döntenék, meggyőződésem szerint a legtöbb kollégámmal együtt…

    De persze hazudnék, ha nem vallanám be, hogy a „munkanélküliség” fogalma és valósága még a járványnál is nagyobb csapás egy munkamániás ember számára. Különösen olyanok számára, akiknek a munkájuk nemcsak a hobbijuk, de már-már a szerelmük is egyben.

    Milyen döbbenetes egybeesés, hogy éppen Az ügynök halála virtuális premierje után történik velünk mindez. Most kicsit mind Willy Lomannek érezhetjük magunkat, sokakkal együtt ebben az országban, akik a profit helyett a megbecsülésért, a szeretetért, a közösségért dolgoztak végig egy egész életet… De reméljük, ez csak egy múló, kellemetlen epizód lesz a világ shakespeare-i színpadán játszódó örök színdarabban.

    Olyan, amit mihamarabb méltán elfelejthetünk…

    Személyesen, mint magánember, hogyan éled meg a karantén bezártságát?

    Személy szerint eddig talán kevésbé éreztem a bezártság terhét, mert jómagam még mindig bejárok dolgozni, hiszen a társulatot, akárcsak az intézmény egészét, működtetni, a munkát szervezni kellett. De most is kínoz, hogy „irodistának” érzem magam, hiszen a munkám adminisztratív részét szeretem a legkevésbé, ahogy alighanem a művészeti igazgatók többsége világszerte. Egy évad elképzelése, felépítése, levezénylése, szakmai kapcsolatok építése, fesztiválok válogatása, szervezése, a rendezőkkel való közös gondolkodás, előadások előkészítése és az elkészült produkciók menedzselése — ez az, amiért csinálom és szeretem is a munkámat. Egyetem óta nem tudok nehezebb, de hálásabb feladatot sem elképzelni, mint egy egész város színházi ízlésének formálása, szolgálása (nem kiszolgálása!), egy társulat arculatának lassú, de következetes fejlesztése, építése, kiemelkedő alkotók becsatornázása — szóval mindaz, ami egy művészeti igazgató elsődleges feladata. Ehhez, mondanom sem kell, sokat kell utazni, tárgyalni, találkozni, kapcsolatokat építeni, partnerségeket kialakítani és elsősorban előadásokat nézni, minél szélesebb merítésben. És egy alkotóközösség pulzusán tartani a kezemet, beszélgetni színészekkel, háttéralkalmazottakkal, meghallgatni a panaszaikat, problémáikat, a szemükbe nézni, és vezetőként értük is dolgozni, megpróbálni megszolgálni a bizalmukat. Mert kitüntetés, ha — a sokszor nem egészen megalapozatlanul nem éppen könnyű természetű munkavállalók hírében álló — autonóm művészemberek közössége vezetni engedi magát általad. Ez nem olyan automatizmus, mint egy nagyüzem esetében: aki művészeket vezet, az erős akaratú, autonóm alkotó személyiségekért felel. És felelős az egyéni életműveik kibontakozásáért is. De ez a roppant felelősség hatalmas sikerélményeket is rejt: ha megadatik, hogy egy társulatot a magadénak érezz igazán, nemcsak munkaköri kötelességből, hanem belsődből fakadóan is, akkor annak minden sikerét, sőt, minden tagjának egyéni sikerét is a sajátodként éled meg. És úgy szenvedsz a kudarcaiktól, mintha — mert így is van! — te magad buktál volna el. Ez egy nehéz, de nagyszerű kihívás, és én szeretem csinálni. És az utóbbi évadokban elkezdtek beérni bizonyos folyamatok, amiket hat évvel ezelőtt kezdtünk el beindítani. Fesztiválszereplések, díjak, meghívások, egyéni kitüntetések, elismerő szakmai méltatások és közönségsikerek jelzik, hogy elkezdett beérni a termés, amit évek óta ültetünk, gondozunk, óvunk fáradhatatlanul. Most egyre inkább már aratni, szüretelni is lehetett — nagyon sok ember megfeszített munkájának köszönhetően. A legnézettebb romániai magyar társulatként, a legtöbb bérletessel rendelkező műhelyként és egyben az évadonként a legtöbb előadást játszó együttesként nekünk szinte sokkot okozott most hirtelen leállni a munkával, amikor a legtöbbet szoktunk játszani és utazni. Ez rám személyesen is igaz.

    A személyes találkozás hiányzik a leginkább ezek szerint?

    Igen. Most ezek a személyes találkozások elmaradnak. A színház illata is hiányzik és ehhez kapcsolódó érzések, benyomások: a lélegzetvisszafojtva megélt izgalom, amikor a színész színpadra lép, vagy gerjedni kezd egy hangfal, elindul egy húzó a színész feje fölött, egy pillanatra kimegy a szöveg a kollégának (az a töredékmásodperc, ameddig ezt csak mi vesszük észre), egy másodperccel később lép be a színpadra a színész, tétovázik egy kicsit, de aztán „lejátssza a csillárt” — szóval az a színészre szorosan ráfeszülő figyelem, amikor minden rezdülésével együtt élsz, és tudod, hogy tíz-tizenöt másik kolléga is éppen ugyanezt teszi. A tudat, hogy együtt vagyunk, akkor is, ha külön, ha egy részünk nem is látható az előadásban — de együtt felelünk érte, együtt aratunk sikert vagy együtt bukunk el.

    És az a tudat is, hogy nagyon nagy baj úgysem lehet, mert nekünk van a legnagyszerűbb csapatunk — csak helyzetbe kell hozni, hogy ez látszólag „magától”, újra és újra kiderüljön. Ez hatalmas élmény, és akinek megadatik, hogy ötven-egynéhány ilyen nehéz, de nagyszerű, néha gyermeklelkű, de csodatevő képességekkel megáldott embert vezessen, az nem cserélné el őket többé hetedhét országért, fele királyságért.
    Szóval be kell vallanom férfiasan: hiányoznak nekem, mindannyian. A rendszeres virtuális találkozásaink és napi online munkáink pedig paradox módon nem oldják, hanem mélyítik a hiányukat.

    Milyen értelemben? Nem segítség a virtuális találkozás lehetősége?

    Csak részben. A munkát elvégezhetővé teszi, de a hiányt nem oldja fel. A világhírű német rendező, Frank Castorf, de mások is kísérleteztek olyan előadásokkal, amelyekben a színészt hosszú ideig elzárják a közönség tekintete elől, és sokáig csak a hangját hallhatták, kivetítőn követhették a nézők, hogyan játszik a színpad egy elzárt részén vagy takarásban.

    A közönségben olyan „szomjúság” nőtt fel az előadás végére, olyan elemi vágyakozás arra, hogy a színészt a maga valójában megpillanthassa — s mindez tudat alatt, anélkül, hogy észrevette volna —, hogy amikor a színész kilépett a színpadra, önkéntelen ováció és tapsorkán szabadult el a teremben. Kezdem azt érezni a mindennapokban, amit a berlini néző érezhetett, öntudatlanul is: virtuális jelenléte bizony csak fokozza a színész fizikai jelenlétének hiányát. Azáltal, hogy megad belőle egy bizonyos képi dimenziót, épp azt emeli ki, ami nincsen: a jelenlét és a hiány problémáját.

    Mindent egybevetve azt mondhatom, hogy most átmenetileg pont azt vesztettem el a munkámból, ami a sava-borsa, ami már-már addiktív módon rabul ejt benne, és az örömforrását adja. De mindez, remélem, csak egy nagy zárójel az életünkben, ami csak azért kínoz így, mert nem látjuk, hol záródik be. Nagyon várom, s azt hiszem, mindannyian várjuk, hogy újra a színházban dolgozhassunk, és mielőbb befejezhessük a félbe hagyott évadunkat.

    Mikor történhet ez meg leghamarabb?

    Fogalmam sincs. Nem tudom, hogy pontosan mikor következik be — de azt tudom, hogy be fog következni. És mi akkor újult erővel vetjük majd bele magunkat a színházcsinálás küzdelmes, gyönyörű feladatába, boldogan vállalva a személyes találkozásból születő művészetünk minden terhét, tétjét, kockázatát és semmihez sem hasonlítható örömét.

    Addig is, mint istenkereső ember, szeretteim és minden kollégám mellett a nézőinkért is imádkozom. Kívánom, hogy ne csupán ránk záródó barlangként, de a ránk zúduló özönvízben bárkaként is szolgálni tudjon mindannyiunknak az otthona. Egyszer csak — még nem tudjuk, mikor — olajággal tér majd vissza fedélzetünkre a remény madara, mint Noéhoz az a bizonyos galamb. Utána majd új világokat teremthetünk újra, estéről estére a színpadon és a nézőtéren. Csak ne felejtsük el addig is mindennap felröptetni!

    Elek György

    Cookie