Várni a jobb napokra

Szülei már a nyár folyamán sokat gondolkodtak, hogy mi lesz, ha nem cseng le a koronavírus-járvány, és továbbra sem teremtődnek meg a tanuláshoz szükséges feltételek, mert senki sem állíthatja azt, hogy az, ami most történik az iskolában, tanulás. Nem szeretnék, ha egyetlen gyermekük, akivel komoly terveik vannak, egy áldozati nemzedék tagja lenne, és hátrányos helyzetbe kerülne amiatt, mert azokban az években volt iskolás, amikor a járványhelyzetre hivatkozva tanulás nélkül mentek át a tanulók egyik osztályból a másikba. Balázs anyukája — bár saját meglátása szerint nagyon elfoglalt — mindig szakít időt arra, hogy az okostelefonján keresse a megoldásokat. Legutóbb arra bukkant rá, hogy ebben a kilátástalan helyzetben az a legjobb megoldás, ha Balázs magántanuló lesz. Nem tölti az időt az iskolában feleslegesen, és nincs kitéve a fertőzésveszélynek sem az iskolában, sem oda- és hazafelé menet. Készített egy gyors, hozzávetőleges számítást, hogy mennyibe kerülne ez a tanulási forma, és azt tapasztalta, hogy nem kerülne olyan sokkal többe, hogy a családi kassza ne bírja el, de a végeredmény — érti ezalatt a megszerzett tudást — sokkal jobb lenne, mint ha az iskolában tanulna.

— Ha csak arra próbálok visszagondolni — próbál összegezni Balázs anyukája —, hogy amikor én iskolába jártam, mennyi időt töltöttem el ott hiába, már indulásból megéri az egész. Ott van az osztályban huszonöt-harminc gyerek, azoknak legalább a felét nem érdekli, hogy mit mond a tanár, de azokra is oda kell figyelni. Még több időt kell pazaroljon a tanár azokra a diákokra, akik tanulnának, de a többi osztálytársukhoz képest gyengébbek a képességeik, s miattuk a jó tanulók is lemaradnak, olyan értelemben, hogy ők haladhatnának tovább, de mégsem haladnak, mert be kell hogy várják a gyengébb képességűeket. Magánoktatásban nincs ilyen. Ott a tanár olyan iramban megy előre, ahogy a tanuló bírja az iramot.

Balázs édesapja fontolgatja a döntést, bár ahogy az apa-anya szereposztás kialakult, nem sokat változtat a véleménye, mondhatja ő a magáét, de úgyis rá kell bólintson a felesége elhatározására. 

— Tudom, hogy milyen veszélyek állnak fenn az iskolai oktatásban — próbálja elmondani a véleményét az apa —, viszont azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy évek óta az a cél, hogy a gyereket amennyire csak lehet, tartsuk távol az informatikai eszközöktől, Balázs esetében ez amiatt is fontos, mert nem egy igazán társas lény, jól elvan magával, ami véleményem szerint hosszú távon nem biztató. Neki nem bezártságra van szüksége, még akkor sem, ha az a legjobb feltétele a tanulásnak, hanem minél gyakrabban részt kéne vennie társaságokban, hogy alakítson ki egy baráti kört, mert nagyon fontos az, hogy tanuljon, de ugyanolyan fontos, hogy éljen. Naponta hallom, hogy nehéz időket élünk. Voltak ettől már nehezebbek is, és akkor is felnőttek okos emberek, de ez csak az én véleményem.
A szülői találgatások, egyeztetések többnyire úgy történtek, hogy Balázst nem igazán vonták be az egészbe. Az apa jól látja, hogy Balázs amiatt zárkózott, mert eléggé magára van hagyva. Nem lehet minden hangsúlyt a tanulásra helyezni, bármennyire fontos is az. A magántanuló pedig még jobban el van zárva minden közösségtől, elveszíti a társas lény szerepét, és ami a legveszélyesebb, akár a másik nem felé történő vonzalmát. 

Balázs van annyira szorgalmas és határozott, hogy a laza oktatási rendszerben is képes elsajátítani az ismereteket, ha pedig annál többre van szüksége, azt amúgy is megteheti, hiszen a fontosabb tantárgyaknál jár különórára. Van-e hiteles recept arra, hogy milyen mértékben a szülő feladata az, hogy a gyermeke jövője hogyan alakul, és mennyire kell rábízni a döntéseket a gyerekre? Mint ahogy az is kérdés, hogy mit kell tenni, ha az iskola nem biztosítja a tanuláshoz szükséges legjobb feltételeket. Nem tudjuk, meddig tart a járvány, mint ahogy azt sem lehet tudni, mi lesz majd a járvány után. Éppen ezért nem lehet nyugodt a szülő és nem lehet nyugodt a tanulni vágyó gyerek sem, remélve, hogy mindent bepótol jobb napokon.

Elek György