Vasárnapi istentisztelet

Tudta, hogy nem sok értelme van kiszállnia az ágyból, teljesen csendes az utca, a kakas is csak később fog kukorékolni. Anélkül, hogy ránézett volna az órára, lassan letette a lábait a földre, felemelkedett, és elindult a szekrény felé. Felvett magára egy otthoni ruhát, majd felkapcsolta a villanyt, és kivette a szekrényből a kosztümjét, amivel templomba szokott menni. Nagyobbik lánya megígérte, hogy ha a hatóságok úgy döntenek, és megtartják a vasárnapi istentiszteletet, elviszi a templomba, azaz a templomkertbe, mert csak a szabadtéri istentisztelet engedélyezett. Vasaltan volt eltéve a ruhája, de több mint két hónapja nem használta, mégis átnézte, hogy ne legyen ráragadva semmi, s ha talált egy-két pihét, azt leszedte, a ruhát pedig rátette a szék karjára.

Valamikor soha sem hiányzott vasárnap a templomból, mindig elment a férje halála után is, akit már öt éve eltemetett, de számára úgy tűnik, mintha tegnap lett volna. Néha előveszi azt a két-három fényképet, ami megmaradt fiatalkorukból, majd kinyitja a fényképalbumot, amit két nagyobbik unokája állított össze számára a családi képek közül. Itt már van mit nézegetni: a gyerekei és az unokái képeinek a lapozgatása sokszor olyan, mint egy családi találkozó. Régebben elég gyakoriak voltak a családi ünnepek, majd ahogy telt az idő, ezek kezdtek elmaradni, mert az unokák elmentek tanulni, és csak ritkábban térnek vissza, és akkor sem az az első dolguk, hogy meglátogassák a nagyit. Tizenegy órára kell menni az istentiszteletre, kilenc órakor már felöltözve ült a széken, és várta a lányát. Tudta, hogy még nem kell megérkezzen, mégis néha felállt, elsétált az ablakhoz, hosszan nézte az utcát, majd újra visszaült a székre.

Erzsike néni minden gondjáról megfeledkezett, amikor a templom közelébe ért. A lánya segített neki feltenni a maszkot, és karon fogva elindultak a templomkertbe. Odasúgta a lányának, hogy nem kell segítség, tud ő menni egyedül is, máskor is úgy ment, s azóta semmi nem változott. Bólintással köszöntötte ismerőseit, majd elfoglalt egy helyet. A maszk eltakarta az emberek arcát, nem ismert meg mindenkit, de tudta, hogy kik azok, akik biztosan ott vannak, akik elképzelhetetlennek tartják a vasárnapot istentisztelet nélkül. Miután a harangok elhallgattak, megszólalt az orgona és felcsendült az ének. Elég hűvös volt, esett az eső, a szél a másik irányba vitte a hangot, a lelkipásztor szavait sem lehetett teljesen tisztán hallani, de a lényeg az együttlét volt, hogy mindenki ott lehet végre. Erzsike néni korában a jelenlét a fontos. Nagyon sok mindenről le kellett mondania eddigi élete során, de egyetlen lemondásba se tud belenyugodni, azt tartja, hogy amit a sors vesz el tőle, az ellen nem lehet tenni semmit, de amiről az ember mond le — bármilyen ok miatt —, azért az ember a felelős. Minden lemondás egy üres teret hagy maga után, nem szabad odajutni, hogy üres terekből álljon az életünk. Sokszor visszagondol arra, hogy mennyi mindent elmulasztott, ami később sohasem volt pótolható.

A lelkipásztor beszélt, a hívek figyeltek, de közben másra is gondoltak: múltra, jelenre, és arra, hogy meddig tarthat még ez az állapot. A záróének után mindenki elindult haza, most nem álltak meg beszélgetni, nem esett szó a gyerekekről, az unokákról, a világ dolgairól. Egy-egy bólintással mindenki elköszönt, és gyorsan kiürült a templomkert.

Erzsike nénit is autóba ültette a lánya, és jelezte neki, hogy elviszi ebédre. Örült a meghívásnak, de látszott rajta, hogy valamit akar mondani. Ezt a lánya hamar észrevette, és megkérdezte:

— Szeretnél még valamit?

— Igen — suttogta lágy mosollyal. — A temető.

A lánya azonnal megértette, hogy ki kell menni a temetőbe is, hiszen a vasárnapi istentisztelet után ez sem maradt el sosem. Megállt a virágárus mellett, vásárolt egy tavaszi virágcsokrot, az anyja kezébe adta, és hajtott tovább. Erzsike néni a férje sírjánál elmond egy imát, összeszedi az elszáradt leveleket és virágokat, talán eszébe jut egy-egy régi emlék, ejt néhány könnyet is, és megnyugodva hazatér.

Elek György