Vesztegzár

A nagyon gyanús körülmények között született világjárvány, a koronavírus-járvány a politikusok vezette, mélyen alulfinanszírozott, készületlen, eszköztelen és veszélyhelyzetekre teljesen képzetlen hazai egészségügyet nagyon rossz lábon, bénán lepte meg, és az ocsúdás is nagyon álmatag, tétova volt. Már a járvány csúcspontja felé tartunk (remélhetően), de a médiát most is „mindentudó” politikusaink polémiája uralja, akik járványügyekben esetenként felülbírálják az egészségügy szakembereit is, Európában egyedülálló képtelenség ez. A kijárási tilalmak megszegőihez a szervek nem embersegítő vagy empátiás szándékkal közelednek, mint ahogy azt a szomszédos országokban teszik, hanem büntetési fesztiválokat rendeznek velük, de az is igaz, hogy egy bizonyos kulturális szint alatt, amiért nem kell hogy a szomszédba menjünk, a szép szónak egyáltalán nincs súlya. Érdekes módon a rakoncátlankodók zöme a nyugati kultúrából hazatért vendégmunkások közül való. A lakosság tájékoztatása zavaros, pontatlan, elkent, a szűrővizsgálatok elégtelenek vagy nincsenek, és ezért a tényleges járványügyi helyzet igazából nem is ismerhető. Az internetes és telefonos szélhámosoknak a járvány keltette félelem nagyon ideális közeg, és ezt ki is használják, az árdrágítóknak csak a számtani ismereteik szabnak felső határt, de a fertőtlenítőszereket hamisítók sem tétlenkednek, mindezen emberekre gondolva, bár a magyar nyelv nagyon gazdag és színes, csak a féreg szó jut az eszembe.

De mert nehéz helyzetben az embereknek nem annyira zokszóra, mint inkább biztatásra van szükségük, a sok, nem dicsekedni való járvány-románikum mellett azt is vegyük számba, hogy a valódi homo sapienseknek egy ilyen vészes időből mi hasznuk is származhat.

A járvány kezdete óta — többféle meggondolásból is — a megszokottnál jóval többen járnak kerékpárral dolgozni, vásárolni vagy ügyeket intézni, szakértők szerint ez az egészséges szokás sokaknál a járvány után is megmarad. Ennek a szellemében Magyarországon helyenként többsávos utak szélső sávját már át is festették bicikliutakká. Otthonrekedtségében, unatkozási kínjában előveszi az ember régi, mostohagyermekekké minősült könyveit, hogy ámulva tapasztalja aztán az írott betűk már szinte elfelejtett varázsát. Reménykedjünk nagyon, hogy úgy járunk majd az olvasással is, mint a biciklizéssel! Sokaknak nagyon megcsappant a jövedelmük a járvány miatt, és kevesebb a pénzük, a legjobb alkalom ez megtanulni, hogy a józan lehetőségeink, és ne a fogyasztói társadalom színes és megtévesztő reklámjai szerint vásároljunk. Ha ez a gyermekeink bevonásával történik, hatványozottabban nagyobb lesz a haszna. A vészhelyzet miatti bezártságunkban mi is és gyermekeink is fegyelmet, rendet és szervezettséget tanulhatnak, s bár már nem nagy a divatja, de ha ezeket később sem feledjük, hozzájárulhatunk társadalmunk minőségi javulásához. Eszementségünkben egy ideje már az óvodás gyermekeknek is ballagásokat rendezünk, és bár génjeinkkel ez ellentétes, státuszszimbólumok lettek a bármilyen alkalmakra is rendezett sokszemélyes dínomdánomok. Ha most a kényszerűség folytán visszaszokunk a szerény, de érzelmileg tartalmasabb és kulturáltabb nászokhoz, keresztelőkhöz, iskolazárásokhoz vagy akár temetésekhez is, attól vélhetően csak gazdagabbak leszünk. A lelkük mélyén vallásos emberek ezekben a napokban lakásukba rekedve nem előírt szertartásokon keresztül, hanem közvetlenül, külsőségek nélkül fohászkodnak a Fennvalóhoz, ami tovább mélyítheti a hitüket, igaz, ezzel kapcsolatban egykori plébánosom azt mondta: Doktor úr, az ilyenek emberek a legveszélyesebbek, hiszen őket megtéríteni sem lehet.

A gyermekek a járvány és a vesztegzár alatt felnőttebbekké, érettebbekké válnak, hiszen a játék és a bolondozás helyett most a betegséggel, a halállal, a gazdasági válsággal vagy a szigorú megszorításokkal szembesülnek, állandóan ezt hallják, ami sokukban nagy szorongást kelthet. Ezért most van a legjobb ideje annak, hogy a szülők leüljenek velük, és megbeszéljék a mai, de az elmulasztott dolgaikat is, úgy irányítva az ifjú lelkületeket, hogy azok ne félelmekkel, hanem megerősödve kerüljenek ki a mai szorítóból. Az ilyen kapcsolat persze annál gyümölcsözőbb, minél tartósabb. Nehéz napjaink reménykeltő meglepetése, hogy a modern világ csalóka, érdektelen, szenvtelen álarca mögött az emberekben bizony ma is sok a lélek, amelyik most, a nagy bajban felébredt Csipkerózsika-álmából, segítséget nyújtva sok szeretettel a rászorulóknak. Hát bizony az ilyesmi békeidőben is jót fogna.

A koronavírus-ragály a nagyobbrészt elfásult, már-már szinte lélektelenül és gépiesen dolgozó egészségügyi személyzetre is előnyös, jellem- és lélekformáló hatással lehet. Az emberi szenvedés és a halál halmozott közelsége, melyet sajnos sok kórházi alkalmazott önmagán is megtapasztalhatott akár az elmúlásig is, nem múlhat el nyom nélkül, ezért remélhető, hogy jó néhány orvos, asszisztens és ápoló az elkövetkezőkben az eddiginél sokkal több empátiával fog a munkahelyére belépni és a betegekhez fordulni.

E néhány gondolat végén csak az kívánható, hogy a vesztegzár okozta elzártságát és a szürkeállományát ki-ki arra tudja használni, hogy e vészes időkből egy érettebb, teljesebb, bölcsebb és lélekben gazdagabb emberként tudjon majd kilépni. És mivel nem illik az olvasót árnyékos gondolatokkal útjára engedni, legyen itt még néhány lazító szó is. Azt kérdi a kis szobakutyus a gazditól a vesztegzár okozta szobafogságnak a sokadik napján: Ugye, most már érted, hogy miért szoktam a bútorokat megrágni?

Dr. Zagyva Miklós